Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)

Tarlós József: Utolsó felvonás

lépést tartani. Vízszintes szakaszokon semmi baj sem volt motorunkkal, de az emelkedőkön mindig felforrt a motor hűtővize. Amig lehűlt és utánatöltöttünk, addig az egész gépkocsioszlop ránk várt.

A gépkocsivezető — tizedesi rendfokozattal — megkért, hogy beszéljek N. hadnaggyal. Tegye kocsinkat vagy az oszlop elejére, vagy a végére, mert ha megfelelő lendülettel vesszük az emelkedőt, akkor nem forr fel a vizünk. N. hadnagy ezt a kérést megtagadta.

A dombok sűrűsödtek, a helyzet egyre tarthatatlanabbá vált. Végül úgy látszott, hogy N. hadnagy belátta : a józan logikának engedni kell. Magához hivatott, s a térképén megmutatta, hogy melyik útkeresztezésnél várjuk be a gépkocsioszlopot, majd előre küldött bennünket. A megadott hely Krakkótól keletre 8-10 kmre volt.

Most már baj nélkül haladtunk. A tizedes — nevére már nem emlékszem — nagyon ügyesen gazdálkodott a sebességgel. A megjelölt útkereszteződésig egyszer sem forrt fel a hűtővizünk. Ott leálltunk a padkára és várakozási álláspontra helyezkedtünk.

Eltelt másfél óra. A tizedes elkezdett idegeskedni:

— őrmester úr! Vagy rossz úton jöttünk, vagy nem a megadott helyen várunk. A gépkocsioszlopnak már rég itt kellene lennie !

Ezt én is tudtam, s kezdtem abba a hitbe esni, hogy ismét memória zavar tréfált meg. Azt válaszoltam, hogy várunk még egy fél órát, és ha nem jönnek, indulunk.

Nem jöttek, indulltunk. Hamarosan beértünk Krakkóba, ahol az egyik útkereszteződésben véleltlenül egyik előreküldött, leponyvázott tehergépkocsinkba botlottunk. Tehát jó úton jöttünk. A kocsi mellett idegesen várakozott Bartalics András számvívő szakaszvezető és a gépkocsivezető. Kérdeztük tőlük, hogy mire várnak ? A vételezéssel — amiért előre küldték őket — már végeztek és azt a parancsot kapták N. hadnagytól, hogy ennél az elágazásnál várják be őket. Közöltem velük a mi esetünket is : minket is előre küldtek, vártunk rájuk két órát, de nem jöttek, így elindultunk. Hozzátettem, hogy meg fogom keresni a repteret és útbaigazítást kérek a Flugleitung-on.

— Ha akartok, csatlakozzatok hozzánk, ha nem, várjatok tovább — tanácsoltam nekik.

Csatlakoztak. Részben eligazodás, részben lelemény révén megtaláltuk a repteret, ahol megkaptam a kellő eligazítást, sőt még térképet is szereztem. A Flugleitung-on szolgálatot teljesítő német törzsőrmester elintézte, hogy a reptér területén keresztül engedjék át gépkocsijainkat, mert úgy rövidebb úton jutunk el Pobiednik-Wielki-be. N. hadnagy még a falu teljes nevét sem volt hajlandó elárulni.

1500 órakor megérkeztünk új szálláshelyünkre, s legnagyobb meglepetésünkre csak Raidel János zászlóst és a szálláscsináló részleget találtuk Pobiedniken. Csodálkoztak, hogy csak két gépkocsival állítottunk be. N. hadnagynak és gépkocsioszlopának híre-hamva sem volt.

Végre, a gépkocsioszlop este 2200 óra tájt érkezett meg. N. hadnagy nagyon dühösen szállt ki kocsijából és nagy hangon kiadta az utasítást Raidel zászlósnak, hogy azonnal nyílvánítson bennünket szökevényeknek és adja ki ellenünk az elfogatási parancsot, mert nem talált bennünket a megadott helyen. Mikor észrevett bennünket, gépkocsivezetőnket azonnal kihallgatásra rendelte, amiért nem tartotta be az utasításait.

— Hadnagy úr kérem ! — akartam megvédeni a tizedest —. de durván letorkolt:

— Magát nem kérdeztem ! — és otthagyott.

A tizedesnek megmondtam, hogy a másnapi kihallgatáson mást ne mondjon, csak azt, hogy az én parancsomra indult el.

— De akkor az őrmester úr kerül bajba — szabadkozott a tizedes.

— Ha nem azt mondja, amit én parancsoltam, akkor parancsmegtagadásért holnap én rendelem kihallgatásra, megértette ? — zártam le a vitát. Kénytelen volt megérteni.

Másnap — a hajózók még nem érkeztek meg — N. hadnagy volt a rangidős tiszt, így ő tartotta az eligazítást és a kihallgatást. Mikor a tizedes rám hivatkozott, hozzám fordult és ezt kérdezte :

— Tarlós őrmester! Ez igaz ?

— Igen ! — válaszoltam.

— Akkor holnap maga van általam kihallgatásra rendelve !

Közben a hajózók megérkeztek. A másnapi kihallgatást már

Szőr Atya tartotta. Jelentettem, hogy N. hadnagy kihallgatásra rendelt.

— Miért?

— Mert az üzemanyag tartálykocsival korábban érkeztem meg új szálláshelyünkre, mint a gépkocsioszlop. Krakkóban csatlakozott hozzánk az ott hiába várakozó felvételező gépkocsink is.

— És ez miért baj ? Nyilván jó volt az útvonaleligazítás és a térkép — mondta Szőr, majd :

— Kihallgatás végeztem !

N. hadnagy elvörösödött, de nem szólt semmit. Tudtam, hogy ettől kezdve ahol csak tud, "betart nekem", de fütyültem rá.

Oszolj után Szőr magához szólított és utasított, hogy most már keressem fel Szentkereszti Laci bácsit a kivizsgálás miatt és gondoskodjam a Gyuszi hagyatékáról felveendő leltár elkészítéséről. Szemem sarkából láttam, hogy a közelben tartózkodó N. hadnagy nagyon hegyezi a fülét, de az általa remélt "leszúrásomból" nem lett semmi . . . talán őt szúrta le Szőr négyszem között. . . ?

Július 30-án szálláskörletünket berendeztük az iskolában.

Most, hogy nyugodtabb körülmények közé kerültünk, ismét "elanyátlanodtam". Nem tudtam túltenni magam Gyuszi halálán. Túl sok közös élmény kapcsolt össze bennünket. Ennek ellenére a leltárt egyedül elkészítettem. Arra soha nem számítottam, hogy túlélem Gyuszit. Magamban ezt a kérdést úgy könyveltem el, hogy ha egyikünk megy, megy a másik is .. .

Szentkereszti Laci bácsi a vizsgálatnál megállapította, hogy az agyrázkódáson kívül megsérült a hátgerincem és a jobb odalam tele van belső zúzódásokkal. Meg kellett volna röntgenezni a gerincemet, de arra nem volt lehetőség. A továbbiakig minden nap jelentkeznem kellett Laci bácsinál. Úgy emlékszem, hogy a fő gyógyszerem a fájdalomcsillapító volt.

Szőr úgy intézkedett, hogy Gyuszi személyes hagyatékát további intézkedésig én őrizzem. A postáját is nekem adták, hogy tegyem a személyi hagyatékához. Egy alkalommal a tábori lapon felismertem a fiatal özvegy, Marika gyöngybetűit. Meg akartam nézni a dátumot, közben önkéntelenül szemembe ötlött a szöveg egy része:

"... tudatom Veled, hogy anyának érzem magam ..."

A dátum : 1944. július 17-e, Gyuszi hősi halálának a napja. A szemembe toluló könnyektől alig látva, remegő kézzel helyeztem el a lapot a csomagban.

Esténként kitettem Gyuszi fényképét az asztalra és Sárközi Laci szívhezszólóan játszotta hegedűjén Gyuszi kedvenc nótáját:

"Hófehér virágszál patyolatos ágyon ..." Ha elhallgatott a hegedű, akkor a csend osztozott velem gyászomban. Bajtársaim ilyenkor nem zavartak. Hagyták, hogy a magam módján vegyek végső búcsút barátomtól .. .

Lefekvés után nagyon keveset tudtam aludni. Csak forgolódtam a fekhelyemen, de most már legalább megértettem, hogy miért nem tudok hosszabb ideig azonos testhelyzetben maradni.

Augusztus 4-én ötödmagammal hazamehettem két hét otthon töltött szabadságra. Ötünkből négyen sebesültek voltunk : Zselyi Imre őrmester, Sztrókay Géza szakaszvezetö, Luzsa György őrvezető és jómagam, az ötödik bajtárs nevére már nem emlékszem.

101