Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)
Bánhidi Antal: Hídavatás
magas volt, a póznák pedig a mellette lévő melyből álltak ki. Ezért nem láthattam, mikor hagytuk el az Üllői út felett átvezető hidunkat. Amikor pedig továbbhaladva a lábak, mint egy bálban, előttem jobbra-balra kezdtek feltűnni, meghökkentem : nincs, csak két kezem ! Melyik lábat eresszem el, melyiket kövessem ?! Itt a köd mintha ritkult volna, itt-ott homályosan fák mutatkoztak : a Népliget fái ! Amikor pedig megpillantottam a gáztartályt, már nem volt szükségem az istennői "lábakra". "Helyben" voltam már : a Rákosi gyakorlótér déli határán. Az alattam "futó" sok sínpár közül a balszélsőt követtem, hogy lássam, mikor fordul észak felé. Türelmetlen voltam, nem vártam meg. Elhagytam a síneket és észak felé fordultam, nehogy ilyen alacsonyan — mert csak ötven méteren lehetett repülni — átkeveredjek az oroszok fölé. Bár a vízszintes látástávolság még nem sokat nőtt, idejében megláttam a Kerepesi utat. — "Fortuna fortiterem adjuvat". Köszönöm asszonyom ! — így búcsúztam és ráfordultam a leszállási irányra. A "tojáshéjamat" most már nyugodtan kidobhattam volna az ablakon : kikeltem ! A vízszintes látás nem volt több háromszáz méternél. Úgy emlékeztem, a lóversenypálya párhuzamos a Kerepesi úttal. Tévedtem. Amikor elértem a Fehér utat, akkor vettem csak észre az iránytévedést. Talán 15°-20° lehetett. De a távolság már rövid volt az igazodásra. Gázt kellett adnom. Amint elhúztam a tér felett, láttam, hogy a széles középső mezőnyének a közepén virágházak vannak, a jobboldali pálya végében van a beépített "bunker". Tehát erre a pályára kell leszállnom ! Nem emelkedtem a forduló előtt magasabbra, nehogy az ismétléskor túl magasan találjak bejönni. Csak arra vigyáztam, nehogy a fordulóban a bal szárnnyal söpörjem a havat. Amikor a Fehér út melletti téglakerítést átléptem, Ónody kiáltott — Jobbról fa ! De ezt én is láttam, meg, hogy elég távol van. A pályát nem lehetett végiglátni. Amint a kerekek talajt értek, azonnal erősen fékeztem s a középső motor gyújtását ki is kapcsoltam. Nem lehetett látni, mennyire vagyok az "ördög vigye el" bunkertől. Jóval előtte már megálltunk, majd a bunkert jobbról megkerültem. — Most merre guruljak, hol álljak le ? Az eligazítás szerint az előttem leszállóit gép mögött. De hol az a gép ? A köd itt, a városhoz közelebb, megint sűrűbb. Már jócskán besötétedett s csak a közeledő embereket láttam. Leállítottam a motorokat. Hát csak ennyi volt az egész. Semmivel sem nehezebb, mint amilyeneket a Rómával, vagy a Gerlével, nem is egyszer, átéltem. A közforgalomban azonban ilyenről szó sem lehetett volna, mert utána repülhettem volna — gép nélkül. De így, mint "tojás", örültem, hogy megint, ez is sikerült. — Ugyan, csak akarat kérdése volt az egész ! Amint kiszálltam a gépből, az első szavam az volt a körém sereglett németekhez: — Wo sind die andere Maschinen ? — Hol vannak a többi gépek ? — Sie sind der erste der gelandet ist — Ön az első, aki leszállt volt a felelet. — De hiszen akkor én avattam fel ezzel ezt a "légi hidat" ! Az indulástól a leszállásig alig több mint egy fél óráig tartott az egész. Vastagh kinyitotta a gépen a "kaput". Munkaszolgálatosok nekiláttak a rakomány kirakásának. Elmenekültem a kérdezések elől a gépet körülvevő tömegben. "Lazítottam", mert még a viszszaút hátra van. Jó lesz addig egy kicsit pihenni. De nem nagyon hagytak. A "szomszédok" nagyon hangosan bömböltették a megafont : Karády Katalin hangja búgott — a ruszkik első vonalából : "Hiába menekülsz, hiába futsz ..." Bár szép volt ez a divatos ének, úgy vettem észre, a gép körül szorgoskodókat, érdeklődőket nem nyugtatta meg. Engem sem. A lőszer kirakodása után hozták a sebesülteket. A szállítógépekben a hosszanti oldalak mentén felcsukható egyszerű keskeny padok voltak csupán. Ezeken feküdni nem lehetett. A sebesültek így pokrócokon a padlóra kerültek. Súlyosak voltak. Nem nyögtek, nem siránkoztak. Talán örültek is, hogy most majd számukra vége lesz a háborúnak. Nem néztem végig a berakásukat. Nem akartam látni a bennem bízó szemüket. Túlterhelés lenne számomra a visszarepülés alatt. E helyett más "terhelés" várt reám : Már a ki- és berakodás alatt törzstisztek rohamoztak meg : — Kérlek nekem parancsom van a kirepülésre.— De tudtam, hogy ez mese. Nem hitték, hogy a körülzárás ily hamar bekövetkezik s egyszerűen szabadságot adtak maguknak az ünnepekre, s az alakulataikat rábízták valamelyik "bepalizható" beosztottjukra. Most aztán a helyzetüket feltárta előttük Karády éneke. — Sajnálom, de én most német parancsnokság alatt vagyok. Szigorúan tilos a sebesülteken kívül bárkit is felvennem a gépemre. Kérésük további indoklását már el sem mondhatták, mert a "következők" már félre is nyomták kudarcot vallott elődjüket. Ennek a jelenetnek csak úgy tudtam véget vetni, hogy megkértem a németeket, vonjanak kordont a gép körül. Készen lettünk az indulásra. Beültünk a helyünkre. Vastagh már bezárta a "kaput". Az ajtót nem kellett bezárni, mert azt Pápára érkezésünkkor, az ejtőernyős ledobásra készülve, leszereltük. A visszaszerelésre meg már nem volt idő, Ezért Molnárra, távirászunkra bíztam : vigyázzon, nehogy valaki mégis felszálljon a gépre. A sötétben, amennyire lehetett, szokásosan végighordoztam a tekintetemet a műszerfalon, megmozgattam a kormányokat. — Minden rendben ? — kérdeztem Vastaghot. Igenis. — Hát akkor: motorindítás ! De Vastagh hiába próbálkozott vele, az indító motorja és az inerciakerék mozdulatlan és néma maradt. — Nincs áram ! Biztosan kisült az indítómotor biztosítéka. Sokáig álltunk a hidegben, s a motorban az olaj megvastagodik, az állva maradt tekercs sok áramot vett fel. Cserélje ki a biztosítékot ! Sokáig tartott, míg Vastagh a sötétben megtalálta a tartalék biztosítékokat. Most meg kellene dorgálnom, amiért Pápán nem kérdezte meg a gép szerelőjétől, hogy hol szokta azokat tartani, ha már helyette jött el az útra. De nem szóltam, minek idegesítsem, hiszen a jövetel "élményeinek a hatása még nem múlt el róla teljesen". De beláttam : én is hibás vagyok. Miért voltam engedékeny, talán még felelőtlen is, hogy őt hoztam a gép szerelője helyett bevetésre magammal. De hiába találta meg a biztosítékokat, a csere eredménytelen maradt. Az indítómotor nem indult. Most már én is nyugtalan lettem. A motorokban az olaj még jobban kihűl, az indítás még nehezebb lesz. Talál jönni egy "urá — urá" és rajtunk is beteljesedik Karády jóslata. Nyugtalanított az is, hogy mi van Újvárival, neki már régen itt kellene lennie ! Be kell avatkoznom Vastagh dolgába ! — Kirakni a sebesülteket, s megnézni mi van az akkumulátorral a padló alatt a "pincében"! Csak a zseblámpával lehetett világítani, nehogy idelőjjenek, de meglett a hiba : mindjárt az akkumulátor mellett el volt szakadva a vezeték. Talán egy repesz tépte el. Örüljünk neki, hogy nem az akkumulátort találta el. Most már volt áram, indulhattunk. Felszállni azonban csak kelet felé, a leszállással ellentétes irányban lehetett, mert a másik irányba felszállva talán gyárkéményekkel találkozhatunk. Tehát még alig leszünk pár méter magasan, máris ellenséges állások fö-39
