Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)
Bánhidi Antal: Hídavatás
lé kerülünk. Hát ezt vállalnunk kell: a géppisztoly töltényeknek a tömege kisebb, mint egy gyárkéményé. Sötétben pedig kerülgetni egyiket sem lehet. Már azalatt, míg Vastagh a biztosítékokat kereste, végig gyalogoltam a nagy hóban a futópályánkat. Megnyugtatott, nem találtam rajta semmi kifogásolni valót. A bal szélére hosszában kiraktak hat istállólámpást. Ez elég is az iránytartásra. A felszállás símán ment. Nem vettem észre, hogy valaki lőtt volna reánk. Egyenesen emelkedtem tovább. Nem akartam a fordulással meghosszabbítani az első vonalhoz való közelségünket. Csak ezer méter magasan fordultam nyugat felé. Budapesten kívül a köd mindjobban ritkult. De ez éjjel — mert már este nyolc óra is elmúlt — a tájékozódásban úgysem segít. Műszerek szerint valahol Ercsi táján értük el a Dunát. De azt is csak az oroszok gépünk hangjára meggyújtott fényszórói jelezték. — Úgy látszik itt hidat vertek s azt féltik. Köszönjük a figyelmeztetést. Nem bombázni jöttünk. Félúton a pápai német rádióállomásnak közlést adattam Molnárral. Csak röviden, hogy a dolog most már számunkra "jelentéktelennek" mutatkozzék : — Aufgabe erfüllt ! — Feladat végrehajtva.— A németek majd biztosan közük Dóczyval, hogy Vájná szerencsésen megérkezett Budapestre. Talán még gratulálnak is Dóczynak, hogy ilyen "használható" pilótái vannak a magyar Légierőknek. Dóczy bizonyára megköszöni az elismerést. De magában majd mást fogalmaz meg : — A fene, hogy ennek (ez én lennék !) mindig minden sikerül. Mert egy tojást, ha az keményre főtt, így egyben, nehéz lenyelni. A hazavezető útról nincs további írnivalóm, legfeljebb még annyi : nem tudtam jelenteni Dóczynak, hogy az engedélyezett módosítással a parancsot végrehajtottam. Mert nem várt meg. Tudomást szerezve a teljesítésről, Újvárival együtt elkocsizott a pápai repülőtérről. Pedig ez lett volna vele az utolsó találkozásom. Nyílván ő is sietett jelenteni a parancsnokságának : — "Vajnát eljuttattam Budapestre !" Újvári is visszafordult. Nem a köd miatt. Biatorbágynál őt is lőtték, s az egyik benzintartály találatot kapott. A szárny kilépő élén jól láthatóan folyt a benzin. Tovább akart repülni, de a rádiósa rimánkodására visszafordult. — Százados úr ! Elfolyik a benzinünk s fogságba esünk ! Leszállás után — mielőtt bárkinek bármit jelenthettem volna —, máris vittek Conrad tábornokhoz. Be kellett számolnom a Lóversenytéren tapasztaltakról. Amik a levegőben voltak és történtek, arról nyílván be tudtak számolni az ő repülői is. Beszámolómat végighallgatta Penkert őrnagy és az a repülő százados is, aki a német csoportot vezette. A visszafordulásért nyílván nem kapott dicséretet. Nem tehetett róla. Valóban, abban a sűrű ködben a leszállás, de még a leszállóhely megtalálása is, még forgalmi pilótáktól sem volt megkövetelhető. így tehát — cselekedete igazolásául — megjegyezte: — Én ismerem Önt még Berlinből. Ön a Lufthansánál repült. — Nem a Lufthansánál, hanem a MALERT-nál, javítottam ki. — Das ist gleich — Az ugyanaz — válaszolta. — Hihetetlen ! Hogy egy magyar pilóta egyenlő lenne egy Lufthansa-pilótával ? Hihetetlen — főleg egy német szájából! A "bókot" siettem viszonozni: — Óh, én nagy előnyben voltam a helyismeretemmel. Meg aztán "a mi Budapestünkről van szó". "Nagy" meglepetésemre Conrad tábornok egy kis kartondobozt nyújtott át nekem. Nem vaskereszt volt benne. A doboz tetején szöveg ismertette annak a tartalmát: "Der Führer für seinem Verwundeten" — "A Vezér a sebesültjeinek". A dobozban egy szelet csokoládé, pár szem cukorka és keksz volt. Ettől már meghatódtam. Mert ez akkor, 1944 végén, több volt mint a vaskereszt. A következő hat hét alatt, amikor már csak az ejtőernyős ledobásra volt lehetőség, dobtunk le olyan csomagokat a védők részére, amikben vaskereszt volt. De olyan csomagot, mint amilyent én kaptam, nem. Mert a gyűrűben bentmaradt sebesülteknek ugyan minek az ajándék ? Minek ott csokoládé, cukorka, ahol gyógyszer már nincs, s alig van más, csak a halál ? Conrad tábornok a háború után kiadott naplójában úgy említi meg, hogy a megnyitáskor tizenkilenc gépből kettő teljesítette a feladatot. Valószínűleg a százados a tőlem kapott tájékoztatás felhasználásával újból indult és ekkor meg is találta a Lóversenyteret. Az éjszaka folyamán még további tizennégy német Ju.52-es indult, de csak négy tudott a Lóversenytéren leszállni. Pedig az éj folyamán a Lóversenytéren a köd tovább ritkult. Azt, hogy a budapesti légihidat én nyithattam meg, természetesen nem érdemnek, vagy megtiszteltetésnek tulajdonítom. Ez is szerencse kérdése volt. Ha az egész Dunántúlra kiterjedő jó idő ellenére a német parancsnokság beszerezte volna a pesti időjárásjelentést, elmaradt volna a "megnyitási ünnepség”, akkor maradtam volna az egész szállító századommal együtt Dóczy szemében "tojás". De ez is csak az én bajom lenne, no meg a magyar szállító repülés történetéé is. A cikk szerzőjének — Bánhidi Antalnak, köztiszteletben álló és igen nagyra becsült Tóni Bátyánknak — a nevét minden magyar repülő jól ismeri. A viszszaemlékezésében lejátszódó események idején 25 éves küzdelmes, de eseményekben és sikerekben gazdag repülő pályafutásra tekintett vissza. Azóta közel kétszer annyi évvel lettünk öregebbek, s amikor kedves Olvasóink e sorokat olvassák, Tóni Bátyánk Isten segítségével 90-ik életévét tölti be. Mi történt ez alatt a közel fél évszázad alatt Tóni Bátyánk repülő pályafutásával ? A háború-utáni kezdeti években hivatásának és képességeinek megfelelően a Közlekedési Minisztériumban a polgári repülés irányítását és felügyeletét vezette. A kommunista hatalomátvétel után — mert nem adta be derekát és nem volt hajlandó behódolni a hamis politikai eszméknek, s ezt az állásfoglalását bátor módon nem igyekezett véka alá rejteni — félreállították. Mérnöki beosztásban ugyan, de nem a repülőszakmában dolgozott tovább, elveiből soha egy jottányit sem engedve. A kommunisták pedig — ahol csak tehették — ártottak neki, igyekeztek őt megalázni. Mikor nyugdíjba vonult, szolgálati éveiből sokat nem ismertek el, s nyugdíja jóformán az éhenhalásra sem volt elegendő. Kis budaörsi gyümölcsösének saját keze munkájával termelt hozamából igyekezett fenntartani magát és feleségét. Sem villany, sem vízvezeték nincs a kis földpadlós házikóban, ahol még ma is napjai legnagyobb részét tölti. A kommunista rendszer bukása után az illetékesek igyekeztek elődjeik bűneit jóvátenni, s Tóni Bátyánk érdemeit legalább utólag elismerni. Ennek jeleként a Széchenyi díjjal tüntették ki. Tóni Bátyánk most mutat-40