Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)
Bajtársi levelek
ö ment be utolsónak. Apáékat bevitték Újvidékre lágerbe (bünhődés), Józsiék egy részét a temetőbe gödröt ásni (erről még pontos adatok nincsenek, bár Józsinak az egyik cipője, melyet megtaláltam, agyagos, mint a gödör alja, ebből következtetek arra, hogy ő is résztvett szegény a sírja kiásásában). A következőket másnap hallottam. Aznap, 30-án délután a zárdából a 150 valahány embert a temetőbe kisérte sok partizán, a kiásott sírhoz. Az utcára tilos volt menni, mert lelőtték azt, aki ezt megkockáztatta. 6-7 óra között a temető mellettiek gépfegyverkattogást hallottak, megszakítás nélkül egy jó óra hosszáig. Ekkor lőtték őket agyon. Egyetlen ember menekült csak meg, egy kisbíró, aki a szélén állt a sír mellett. (Ugyanis egymás karjához kötözték őket csoportokban és a sír mellől hullottak bele.) Az illető kisbíró a megkötözött karját kioldotta és ruhátlanul a mély gödörhöz lapulva, annak egyik oldalán eljutott a sír végéig, kimászott és belebújt egy kukoricaszárkúpba. Majd amikor minden elcsendesedett, egy házban ruhát kért. Néhány nap múlva nem bántották már, mert bejöttek az oroszok, ő (a kisbíró) mondta, hogy a repülősöket is lelőtték, ezenkívül másnap az egyik fa alatt tárgyak voltak. Ott találtam Józsi pénztárcáját, az én képemet és a fél pár cipőt, melyet ezer közül is felismertem volna a fűzéséről (fölül egy csomót kötött mindig és oldalt bedugta). És azóta ezekről semmi hír, bár kezdetben reméltem, hogy megszökött, jöttek hazug hírek, melyeknek igen megörültem, de sajnos nem igaz semmi. Józsi halott. Anyu nem mert nyíltan írni és azért írt valószínűt és igen, a hosszú közös sír (11 m hosszú, 4 m széles) mindig tele van virággal, koszorúval. Van olyan asszony, akinek férje, apja és bátyja fekszik ott. így történt. Kicsit rosszul érzem magam, mivel hogy átgondoltam ismét ezeket a dolgokat. Kérem ne higyjen el semilyen koholmányt, ő nem mehetett idegenlégióba, se németekkel nem kerülhetett összetűzésbe. 1944. október 29-én este szorított velem kezet, amit előző napokban nem tett meg, mintha előérzete lett volna. Másnap, 30-án utoljára a temetőben látták. A falu körül volt kerítve, nem mehetett sehova. Azóta semmi hír. Ha élne, a világ végéről is üzent volna, ennyire ismerem. Nálam van sok családi képe Józsinak, igazolványok, egy katonaláda holmi, levelek — Ódor Mickó néhány levele — és végül egy jegygyűrű, a másikat az ujján elvitte. Ezeket mind alkalomadtán vissza fogom adni hozzátartozóinak. A jegygyűrűt illetőleg a következő levélben fogom megírni, hogy mi és hogyan állt, ez kapcsolatos azzal, hogy miért maradt Józsi Temerinben. írja meg, hogy megkapta-e levelem. Szeretettel üdvözlöm kedves feleségét, Icát, kicsi lányát — akit talán Józsi nem is látott — és Magát A — i Kedves Dorka Budapest, 1992. szeptember 15-én Már régóta szándékozom írni Neked, de valahogyan mindig halasztgattam. Most mégis rászántam magam, mert mostanában az 50 éves évforduló alkalmából a rádióban sok szó esett a Kormányzóhelyettes ilovszkojei szerencsétlenségéről, hősi haláláról. Könyv is jelent meg ezzel a témával kapcsolatban, amit én nem vettem meg, mert — ha jól emlékszem a rádióból hallottak szerint — Horthy István komornyikja írta. Ugyancsak a Rádiónak írt és ott beolvasott különböző szemtanúk (?) írásai az egymásnak ellentmondó leglehetetlencbb dolgokat tartalmazzák. Jellemző az itteni tudatlanságra, hogy amikor az itt néhány napja a Hadtörténeti Múzeumban kiállított, Kanadából hazahozott Aero Múzeum-i anyagot megnéztük, a múzeumi őr azt állította, hogy a Kormányzóhelyettes halála után újra kineveztek valakit kormányzóhelyettessé, aki viszont a Dunába zuhant a gépével. (Az őr valószínűleg gróf Károlyi Gyulára, Horthy István sógorára gondolt, aki röviddel a Kormányzóhelyettes hősi halála után Tasnádi László, "Nádi" híres sportrepülővel valóban a Dunába zuhant. Persze kormányzóhelyettessé való "kinevezéséből" egy szó sem igaz. Szerkesztő.) Az őr nem volt fiatal ember. Vajon honnan szedte ezt a marhaságot ? Még azt sem tudta, hogy Horthy István Kenderesen van eltemetve. Biztosan tudom, hogy ezekről a híresztelésekről Te legalább annyit tudsz, mint én. Nem akarok okoskodni, de annyira felbőszített ez a sok sületlenség, hogy úgy érzem meg kell kérdeznem Tőled : miért nem elég a kísérő vadászpilóta és a felderítőgép személyzetének a jelentése, akik valószínűleg az egyetlen megbízható szemtanúi lehetnek a zuhanásnak ? Hiszen még M. Szabó Miklós — aki igazán nem "elfogult" ebben az ügyben — is az ő jelentésüket fogadja el mint a legvalószínűbb okot. Miért kell még Horthy István özvegyének is ismét esetleges német merényletről beszélni, hiszen nagyon nehéz egy olyan zárt egység esetében, mint egy repülő század, ilyesmit elképzelni. Sokan az ittasságról is beszélnek megint, persze olyanok, akik akkor még nem is éltek. Kérlek mégegyszer, ne vedd fontoskodásnak a levelemben írottakat, csupán kikivánokzott belőlem az ellenkezés a sok ocsmány váddal szemben. Sok szeretettel ölel barátod Fiala Zoli Mielőtt a levél tartalmára térnék, be szeretném mutatni Fiala Zoltán régi jó barátomat és bajtársamat a kedves Olvasónak. Együtt teljesítettünk szolgálatot a m. kir. 1. honvéd önálló távolfelderítő osztálynál, ő annak 1/3 (LFKCs) századánál, én az 1/1 (hajózó) századnál. Együtt voltunk kint a fronton, ugyan azon a repülőtéren, melyről felszállva Horthy István Kormányzóhelyettes lezuhant és hősi halált halt. Nem tartozunk ugyan ahhoz a gyaloghadosztály erejű állítólagos szemtanú ármádához, akik a sok sületlenséget összehordják, de mindketten jól ismertük a körülményeket. Magam többször tettem látogatást a vadász szálláson — oda gyalog átsétálva — Irányi Pál baj társamat felkeresendő. Augusztus 20-án bevetésre indulva néhány percet várnom kellett a starttal, amíg előttem a Kormányzóhelyettes és kísérője Nemeslaki őrmester motorpróbájukat befejezték és elstartoltak. Szemtanúnak mégsem tartom magam, mert a balesetből semmit sem láttam. Mindenesetre sokkal közelebb álltunk az eseményekhez Zoli barátommasl együtt, mint sok más állítólagos szemtanú. Bevetésről visszatérve nekem kellett újra felszállnom és lefényképeznem a baleset színhelyét. A fényképet Zoliék értékelték ki, s annak negatívját szigorúan őrizték. Zoli barátom frappánsan fejezte ki azt amit mi nagyon sokan érzünk ezzel a tragédiával kapcsolatban. Felháborodva elutasítunk minden sanda sunyi gyanúsítást és inszinuációt. Nem volt ivászat, nem volt ittasság. Nem mondhatom határozottan, hogy merénylet nem volt, mert annak ellenkezőjét bizonyítani ma már lehetetlenség, úgyanúgy mint azt, hogy valójában volt. Mert ha volt, azt csak valami árulás folytán tudták végbevinni. Olvastam olyan — ha jól emlékszem a Magyar Fórum szerkesztőségének írt — levelet, mely szerint: "Mindenki tudja, hogy 1942. augusztus 19-én este nagy István napol rendeztek, ami sokáig tartott." Hát nem volt István nap, s a Kormányzóhelyetles nem feküdt le későn, ezt mi — a helyszínen lévők — üzenjük a "hátországi szemtanuknak". Zoli barátom, nagyon köszönöm leveledet, sokunk nevében nyilatkoztál! 239 Szerkesztő
