Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)

Benkó Béla: Az utolsó bevetés

Ez a felvétel 1943. március 30-a és április 10-e között készült, valószínűleg a Borispol-i repülőtéren, Kievtől keletre kb. 35 km-re. Balról: Balogh Béla főhadnagy, Visnyey Gábor — akkor még — hadnagy, Vető Péter hadnagy, Hollós János százados századparancsnok, Gombás László hadnagy, Satzger Keresztély százados és Pasics László tizedes, századirnok. Hollós János százados ezekben a napokban adta át a századparancsnokságot Mersich Adorján századosnak. Balogh Béla főhadnagyot — Jakab századossal — 1943. május 12-én lőtték le az orosz vadászok Korotsa légterében. Vető Péter — akkor már főhadnagy — 1943. július 17-én halt hősi halált Charkovban. Satzger Keresztély százados - személyzetével együtt — 1943. május 8-án nem tért vissza bevetésről. Azóta semmi hír nincs róla és hősi halottnak tekintendő. Hollós százados az ötvenes évek elején Colombiában mint permetezőpilóta halt repülő halált. Gombás László 1988-ban hunyt el Szombathelyen. Pasics Lászlóról sajnos nincs hírünk. (Szerző gyűjteményéből, Vígh Borisz őrmester felvétele.) A meg-megújuló rácsapá­sok elleni — szinte re­ménytelennek látszó — küzdelemben, kétségbee­sett, de bátor védekezés közepette, amikor már az utolsó tölténytáraiknál tar­tottak, 35 perces légiharc után sikerült lelőniük az egyik üldöző vadászt. Úgy látszik, a támadó vadászok­ra nem kis lélektani hatás­sal volt társuk lelövése — vagy talán üzemanyaguk volt már fogytán —, abba­hagyták az üldözést, levál­tak róluk. Kiss Robi fellé­legzett : ismét fel tudta venni a rádiókapcsolatot a repülőtérrel. A gép leszállásának — az izgatottan várakozó bajtár­sainkkal együtt — a tábori csendőrök is tanúi voltak. A szemnek, szívnek legke­vésbé sem kellemes látvány hatására mindjárt elment a kedvük a repüléstől. Köszö­nik szépen, ebből a "tésztá­ból" nem kémek! Ezen a napon három gé­pünk volt bevetésen. Mind­három légiharcba kevere­dett, az egyiknél sebesülés is történt, a másik gépet "csak" jelentéktelenebb talá­latok érték. meze véres, hasonlóképpen a saját hajózóruhája is. Visnyey fő­hadnagy pedig mozdulatlanul fekszik hanyatt, véres arccal. Vizsgálódásra nem volt sok idő. Közeledett a harmadik va­dászgép, majd egyik rácsapás a másik után. Eszeveszett tüzpár­­bajban vágtattak hazafelé, miközben gépük szárnyán, törzsén a tüzesapások találatai kopogtak mint a jégeső. A jobb motort ta­lálat érte és leállt. Székely, ahogy tudta, kitrimmelte a motor­leállás következtében jobbra húzó és minduntalan jobb fordulóba dőlő gépet, természetesen a gép sokat vesztett sebességéből. Tel­jesen ki voltak szolgáltatva az üldözőknek. A pilóta kétségbee­setten manőverezett, hogy ezzel is megnehezítse a támadók célzá­sát. Az egyik — ki tudja hányadik — rácsapásnál Székely — nagy manőverezési igyekezetében — kissé túl erősen döntötte be a gé­pet az álló motor felé, s már késő volt korrigálni: a gép átbillent és a hátára fordult! Azonban a nagy ijedelemből gyorsan magá­hoz tért a pilóta : a félorsót tovább folytatva egy teljes orsóval hozta vissza gépét normális repülő helyzetbe. Eközben azonban a halott gépparancsnok, Visnyey főhadnagy teste először Kiss Ró­­bertre, majd a lövészteknőben harcoló Vargai Béla szakaszveze­tőre zuhant. Habár ez a nem várt, egy motorral végrehajtott vezetett orsó nem teljesen illett be egy légiharc keretébe — legalábbis az üldö­zött, nehézkes és sebesült Ju.88-as részéről —, a manőver pilla­natnyilag meglepte és kissé megzavarta az orosz vadászokat. Azok azonban nem tágítottak és folytatták gyilkos rácsapásaikat. A hősi halált halt Vis­nyey Gábor főhadnagy a Berdicsev-i temetőben alussza örök álmát. Visnyey Gábor főhadnagyot frontszolgálatom alatt ismertem meg. Ama humánus gondolkozású tisztek közé tartozott, akik nem tartottak kifejezetten "három lépés" távolságot a legénység­től. Bevetései után minden alkalommal átjött hozzánk, a kiérté­kelők körletébe, ahol a felderítési anyag feldolgozása és kiértéke­lése folyt. Kíváncsian várta a fejleményeket — mintegy önellen­őrzésként —, mit állapítottunk meg a filmfelvételekből ? Persze ez a mi észrevételeink hitelességét is jelentette. Kérdéseket tett fel. ö ezt és ezt így meg így látta. Magyarázatokat kért kérdései­re és el is fogadta azokat, ha kellően megindokoltuk az ő észlelé­seitől eltérő véleményünket. Sohasem csinált presztízskérdést esetleges tévedéseiből. Mindig kikérte véleményünket, tanácso­kat is elfogadott. Az általa készített filmfelvételek a valóságot tükrözték és "fe­­héren-feketén" bizonyítottak tényeket, vagy cáfolták az esetlege­sen eltérő szubjektív vélekedéseket. Feljebbvalónk volt, de mint embert és bajtársat barátként szerethettük és tisztelhettük, szinte kivétel nélkül. És ez a kötődés kölcsönös volt. Hősi halálával nagy veszteség érte alakulatunkat. Bátor, minden nehézséget, ve­szélyt vállalni kész, kiválóan képzett megfigyelőtisztet, jó bajtársat, igaz barátot vesztettünk vele.(3) Talán nem érdektelen megemlíteni, hogy a háború után, 1945 nyarán mint az 1. honvéd gyaloghadosztály tagja — tartalékos őrmester — néhány nap szabadságot kaptam. Nádasdladányban 208

Next

/
Oldalképek
Tartalom