Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)

Benkó Béla: Az utolsó bevetés

>BEéÉMbáw<fliillHBlw8wWw Vi W;Xl «ВUf wÄ» ш %Ж.дш »и »дvi вдл щ ®м ¥т¥^Ш *Я BL^i И а>1 НВ И »7*1 Visnyey Gábor:-főhadnagy; hősi -halála. 1943. október 5-én a délelőtti órákban a Berdicsev-i repülő­térről napi távolfelderítő bevetésére indult Visnyey Gábor főhad­nagy megfigyelő és személyzete az 1/1 önálló távolfelderítő rep. század F-923 jelű Junkers Ju.88-as típusú repülőgépén. A gép pilótája Székely Sándor őrmester, hajózó távirásza Kiss Róbert őrmester és hajózó szerelője Vargai Béla szakaszvezető volt. Az időjárás felderítésre kedvező volt: szép napsugaras, kora­őszi idő, kevés felhőzettel. Jól emlékszem erre a napra — már ilyen a katona —, mert az­nap került kiosztásra az időszakos egészségügyi élclemadagunk. Ez a nap a fronton önmagában is nevezetes szokott lenni a fent említett tény miatt. Mindenki elemózsiával felpakolva igyekezett szálláshelye felé. Szálláskörletünk előtt tábori csendőrökkel találkoztunk. Vala­milyen ügy nyomozása közben vetődtek be repülőtéri körletünk­be. Mikor meglátták milyen csomagokkal vagyunk megrakva, megjegyzéseket tettek: — Na ! milyen jól megy a repülősöknek ! Majd átkérjük ma­gunkat hozzátok ! — és így tovább. Röpködtek a megilletődött szavak a finom élelmiszerek láttán. Nem sokat foglalkoztunk ve­lük "Több nap, mint kolbász !" alapon, de főként azért, mert ki­csivel előbb hírt kaptunk a rádiószobából. — Visnyeyék légiharcban vannak ! Több szovjet vadászgép tá­madta meg őket! Harcolva, teljes gázzal porolnak hazafelé ! Nem kell talán külön kihangsúlyozni, hogy az egész körlet le­génysége egy nagy "drukk" alatt volt. Lestük, vártuk az újabb ér­tesüléseket a rádiósoktól. A rádióösszeköttetés azonban lényegi­leg megszűntél) Az iránymérők nyugtattak bennünket: — A levegőben vannak ! Több mint fél órán keresztül izgultunk értük. Nem is nyúltunk a "kajához", bármilyen éhesek is voltunk a finom falatokra. Végre megszólalt Ju.88-asunk rádiókészüléke : — Az egyik vadászt lelőttük ! A többiek leváltak rólunk ! Sie­tünk hazafelé. Most repülünk át a frontvonal felett. Visnyey fő­hadnagy súlyos sebet kapott. Mentőt, orvost kérünk. Csak az egyik motorunk működik. Mindannyian — úgy ahogy voltunk — rohantunk lefelé a lép­csőn, ki az épületből. A mentőkocsi lépcsőjén, vagy a kocsiba kapaszkodva igyekezett, aki tudott, a kifutópálya felé. Ott les­tük, kémleltük az eget, s vártuk a gép érkezését. Kisvártatva — ami nekünk hosszú időnek tűnt — megláttuk a gépet. Először csak egy pontot. Majd mindjobban közeledve, láttuk a lógó, félrebillent számytartású Ju.88-ast, furcsán zúgó, füstölgő motorral, szinte cammogva közeledni. A laktanyaépü­letek fölé már kiengedett futóművel érkezett, szárnyait a légigyő­zelem jelzésére enyhén billegetve leszálláshoz készült. Elhűlten, aggódva néztük, miként tudja Székely őrmester a "féloldalas" gépet — hátszélben leszállva — úgy letenni, hogy az futómütörés nélkül be ne "rádlizzék". Sikerült! A gép egyide­­ig félkeréken futott, majd símán vízszintesbe billent és tovább gurult, végül megállt. A mentőautó azonnal a géphez hajtott, s mi a bajtársakkal együtt szintén oda rohantunk. Székely Sándor őrmester pilóta a gép ablakát kinyitotta és falfehér arccal hányni kezdett. Az ügye­letes szerelő közben az alsó gondolát — a lövészteknőt — nyi­totta. Visnyey főhadnagyot már holtan emelték ki a gépből. Utá­na a személyzet többi tagja is kikászálódott, mindannyian mű­anyag kezeslábasban, haubeval a fejükön. Halovány, sápadt ar­cok, vérrel lefröcskölten. A kezeken és ruházaton is vér volt min­denütt. Megmutatkozott rajtuk, hogy mit élhettek át az előző félórában. Akaratlanul is remegtek a kezek, a lábak, a testek. Szó alig jött ki az ajkukon. A kérdésekre csak a fejüket rázták, vagy épp bólintottak. A mentőkocsi az orvosi szobába szállította őket. A személyzet egy hónap szabadságot kapott. De mielőtt elutaz­tak volna, alkalmam nyílt beszélgetni velük a temetés után. Szé­kely Sándor őrmester pilóta és Kiss Róbert őrmester hajózó tá­­virász, külön külön is szinte egybehangzóan mesélték el a tör­ténteket. Konotop városa fölé érve a gép kondenzcsíkot kezdett húzni. Itt kezdődött volna el felderítési feladatunk. De mivel "becsön­gettünk" (2), más irányba fordultunk, hogy felderítési feladatun­kat megváltoztatott útvonalon repüljük le. Jól választottuk meg az irányt — szerencsénk volt —, a kon­­denzképződés megszűnt. Sorra fényképeztük le a repülőtereket, vasútvonalakat, állomásokat, utakat, s nagy ívben visszatértünk Konotop légterébe. Addigra már ott sem jelentkezett az áruló pá­rakicsapódás, a kondenzcsík. Székely őrmester, a tapasztalt, kitűnő pilóta, odaszólt Visnyey főhadnagynak: — Főhadnagy úr ! Ne repüljünk rá a városra ! Már becsönget­tünk ! Várni fognak bennünket! — Na és akkor mi lesz ?! — felelte Visnyey. — Egy kis cse­tepatétól talán nem fogunk megijedni !? Pedig ő is tudta, ha a feladat döntő részét végrehajtották, nem szabad kockázatos vállalkozásba bocsátkozni, ami a felderítés eredményének hazajuttatását veszélyezteti. — Gyerekek ! — mondta Visnyey — ha besz...i fiuk lettünk volna, nem mentünk volna repülőnek ! Ezután a kis közjáték után a gép egyenesen rárepült Konotopra. A repülőtér a vasútállomás közelében volt. Alig hogy Visnyey beindította a 75 cm-es fókusztávolságú kamerát, Vargai szerelő­lövész — aki az alsó gondolában hátrafelé fekve kezelte az iker­géppuskákat — felkiáltott: — Alattunk 500 m-el három vadász ! Székely az ütközésig bevágta a gázkarokat s a gép orrát egy kissé a horizont alá nyomva, hazafelé, nyugatnak vette az irányt. A szovjet vadászok pillanatok alatt mögéjük és föléjük kerültek. Amerikai gyártmányú Airacobrák voltak. Visnyey is hátra ment a hajózó távirász mellett levő géppuskájához. Kiss Róbert — amint az első támadó vadászt közeledni látta — rászólt Visnyey­­re: Főhadnagy úr ! Bújjon le a páncéllemez mögé ! — Ugyan fiam ! — felelte Visnyey — nem mondtam előbb, ha betoji srác volnék, akkor most nem lennék itt közöttetek !? így, mindketten a támadó gépre tüzelve, vállvetve harcoltak a hazajutásért, az életükért. Sajnos, már a második vadász rácsapá­sánál bekövetkezett a tragédia. A nyomjelző lövedékek "jól ül­tek", kopogtak a gép törzsén és egyik pillanatban nagy csattanás! — Kiss Robi tüzelés közben is látta, amint Visnyey mellőle hát­­ratántorodik és lezuhan a padlózatra. Egy lélegzetvételnyi támadásközti szünetet kihasználva hátrate­kintett és látta, hogy Székely pilótaülésének hátvédő páncélle-207

Next

/
Oldalképek
Tartalom