Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)
Horváth Sándor: A páholyban
Balról: a szerző, Timler Ferenc és Sztrókay Géza szakaszvezetők, guggol Stáhl Géza őrvezető. (Szerző gyűjteményéből.) a nyomok tökéletes sávok, amik megtévesztették a kötelék parancsnokát. De mi is páncélosokat láttunk. Ma nem Lévay atyánk volt a kötelékparancsnok. Istenem ! Ezt én is elnéztem ! Engem is megtévesztett a látvány, nemcsak a többieket. Az utolsó bevetésre felgyógyult Sztrókay Géza. Az én helyemre öt osztották be. Azon a ponton még soha nem harcolt, ö is vasmegyei volt, elláttam tanáccsal, nehogy baja essék. — Vigyázz Géza, nézd ki a szemed, mert az orosz vadászok Téged támadnak. Ha sorozatot kapsz, ne légy ideges. Egy keveset csúsztass oldalra, de azonnal csússz vissza. Nehogy lemaradj, mert leválasztanak. Géza később így mesélte el a bevetést: — Oda is lőttek, hosszú sorozattal. Kitértem, de vissza nem térhettem, mert újra oda lőttek. Lemaradtam és jól megsoroztak. Leborítottam és elmenekültem. Fékszámyam benn maradt, a gép jól felgyorsult. Oldás után igen elszürkült előttem a világ, mert gyorsan közeledett a föld és az automata felvevőt "megsegítettem". A század bombái éppen akkor robbantak és a túl alacsonyra lejövő Géza gépe sok szilánkot kapott. Motorja leállt, futőmüvét lerobbantotta és hasraszállt. De nem látott ki jól a szélvédőre folyó motorolajtól, ezért nem vette fel idejében a gépet, nekirepült a talajnak, az feldobta, s gépe felrohant egy dombra. Tele voltak szilánkkal. Géza a fején, vállán és lábán sérült, lövészének még bordája is törött. A lembergi kórházból félgyógyultan hozták el őket. Később teljesen felgyógyultak. A század már bombadobás után hazafelé tartott, amikor Airacobrák támadtak rájuk. Ekkor Istványi György hadnagy kivált a kötelékből és szembeszállt a túlerővel. De sokan voltak, beültek mögéje és zuhanás közben felgyújtották. Égve zuhant a San folyó mellé. Istványi hadnagy régen készült egy egyéni harcra. Hiába mondtuk neki, hogy annak semmi értelme. Égyedül repülve a túlerő ellen csak elveszhet. Ha kifordul, ha elhagyja a nagy tűzerejű köteléket, lelövik. Majd ő megmutatja, egyedül is lehet győzni. Megmutatta, hogy miként nem szabad meghalni. Mi repülők voltunk a második világháborúban és nem huszárok az elsőben. Ott egyéni virtus érvényesült, itt a technika. A frontnak is voltak törvényei, azokat be kellett tartani. Áldozat így is volt. De aki a front törvényeit áthágta, az számíthatott a halálra. Sajnáltuk Istványi hadnagyot. Jó tiszt volt. Becsülte katonáit. Embernek tekintette a legénységet. Július 24-én szép napos idő volt. Az északi — kritikus — frontszakaszra, Zamesc-hez indultak a gépek. Bombavetés után alacsonytámadás. Mindenki visszatért. De a nap még nem fejeződött be. Már sötétedett, amikor riadóztatták a pilótákat. Azonnal el kellett repülni a gépeket, ismét a kertek alatt volt az orosz. Irány Krosno — szólt a parancs. Áttelepültünk a vaksötétben. Csak néhány irányfény égett a repülőtéren, de minden gép símán leszállt. Jót aludtunk, igen jó szálláshelyünk volt. Másnap éppen napoztunk, amikor robbantak a betonon az aknák. Először tréfának vettük, de a becsapódások egyre közeledtek. Hirtelen bevetést rendeltek el. Három gép felszállt és megtalálták az ellenséget. Azonnal csend lett. Akik meghaltak, már nem aknáztak többé. Aznap még két bevetést repültünk, de különös esemény nem történt. Július 25-én csak három gép üzemképes. Ma Timler Feri a soros, holnap én következem — ha a gép meglesz még. Súlyos a helyzet, erre a három gépre is nagy szükség van. Egy kötelékben repülnek ^ németekkel. A délutáni bevetésnél nagy légiharc alakult ki. Állítólag Mustangok csaptak le rájuk, de a támadást kivédték. Úgy látszik az ellenség is ideges, ott is emberek harcolnak, azok is féltik a bőrüket. Július 28-án közelünkbe ért a front, ezt a térkép is jelzi. Ma hat gépünk üzemképes, két gépet javítanak. Utánpótlás nem érkezett. Ha nekik nem sürgős, mi megvagyunk. Ámeddig nincs gép, addig élünk. De a hat gép elrepült. Négy bevetésen túljutottunk. Az éjszakát átaludtuk, de reggel már újra pakoltunk és menekítettünk amit lehetett, jó messzire, Pobizdnik Veliki-re. Előzőleg részesei voltunk egy számunkra furcsa és ritka eseménynek : a Krosno-i katonai raktárt kifosztottuk. Ezt parancsra tettük Mindent el akartunk vinni, de ami nehéz volt, azt ott kellett hagynunk. Főleg élelmet pakoltunk, a sok éhes katona megtömte a hasát. Ami visszamaradt, azt felrobbantották, majd a raktárt felgyújtották Pobijednik — ahogy mi Pobizdnik Veliki nevét "leegyszerűsítettük" — egy közepes nagyságú falucska volt, ahol hamar megbarátkoztunk a lengyelekkel. A hajózókat az iskolában szállásolták el, amit egy fiatal házaspár gondozott. A környéken több partizáncsapat tevékenykedett. Egyik délután hirtelen parancsra egy partizánegység ellen a hajózókat is bevetették. Nagyon nem tetszett ez nekünk, de hát mit tehettünk ? Katonák voltunk, indulni kellett. Egy kis faluhoz irányítottak bennünket, aminek a nevét elfelejtettem. A térképemen — amit otthon hagytam — aláhúztam a falu nevét. Egy Rába tehergépkocsin állva közelítettük meg a partizánokat. Mikor a kocsi megállt, leugráltunk és kúszva-mászva-ugrálva közelítettünk a falu szélén lévő erdő felé, ahonnan nem lőttek vissza. Megléptek a partizánok. Szerencsénk volt, mert ha lőnek, mi valamennyien ott pusztulunk. Ezt megúsztuk. 156
