Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)
Horváth Sándor: A páholyban
Hazaérve észrevettem, hogy a térképem másképpen volt öszszehajtva, mint ahogy azt otthagytam. Új parancs érkezett : hat stuka indul. Mint kiderült, egy lengyel város volt a célpont. Most ott vannak a partizánok. Felhőalap 2800 m, alatta jó látás. Megérkeztünk a cél fölé. Alattunk néma mozdulatlanság. Most kire, vagy mire dobjunk ? Elegünk volt a mai napból. A partizánoktól tartottunk. Nem akartunk velük kikezdeni, nem voltak ellenségek. Ezért bombáinkat rádobtuk egy fáktól takart útra. Nem okoztunk tüzet. Majd keresztben-hosszában végiglőttük az üres piacteret. Ez volt a század utolsó zuhanóbombázó bevetése. Még vagy két hétig ott laktunk. Nekünk nem esett semmi bajunk, de egy német tiszt szállása déltájban leégett. A partizánok felgyújtották és láthatatlanul eltűntek. Bejártuk a környéket, szabadon mozogtunk. Feltűnt nekünk, hogy egy lengyel személy állandóan követett bennünket — tisztes távolból — vándorlásaink folyamán. Végül a rejtély megoldódott. Kiderült, amire nem számítottunk. Mi hajózók a partizánok főhadiszállásának a falujában laktunk. De mert józanul és humánusan viselkedtünk, nem esett bajunk. A hónap végére kipihentük a bevetési fáradalmakat, újra harcra készek voltunk. De sorsunk másképpen alakult. Leadtuk gépeinket és elindultunk haza, vonaton cammogva. Elérkeztünk a magyar határra, újra otthon voltunk. Felzengett a Himnusz. Minden gondolatunk azokhoz szállt, akiket otthagytunk. Sokunk szemében megjelent a könnycsepp, hősi halottainktól így köszöntünk el. Nyugodjatok békében idegen földben* Emlékezünk Rátok, Arany Miklós Dr. Balázs Iván Dévényi Lászlt Eitler Ferenc Felvégi Andrái író László Istványl György Jászberényi Fere Major László vitéz Molnár Imre Perjés Gábor Pénze* Gyula Щ Reményi Károly Szabó László Dr.vitézSzakály János Tar Ferenc Veress Gábor .• Gelléri Béla Adassék tisztelet hős akik Hazánk védelmében szakaszveze tő orvos zászlós ezakaezvezető őrmester szakaszvezető szakaszvezető hadnagy zászlós szakaszvezető hadnagy szakaszvezető őrmester szakaszvezető szakaszvezetft főhadnagy őrmester.;:: szakaszvezető tizedes. halottainknak,. életüket áldozták, Megérkeztünk Magyarországra, vonatunk Sárospatakra futott be. De nem maradtunk ott. Az orosz erő nyomunkban loholt. Elvonultunk nyugalmasabb helyre, a dunántúli Börgöndre. Ott képeztek át bennünket a Focke Wulf FW.190-es típusra. Ennek történetét ezután írom meg. Századunk befejezte zuhanóbombázó harcait. Ez alatt a rövid hónap alatt 269 gépbevetést hajtott végre. Olyan bevetéseken vettünk részt, melyekből egy is sok volt. Lévay százados úr több "Tiszteletbeli nevem" gépem oldalán. (Szerző gyűjteményéből.) kitüntetésre terjesztette fel a hajózókat. De az elismerés már akkor is lassúnak bizonyult. Engem társaim tüntettek ki. Megkaptam a megkülönböztető "Sírásó" nevet, gépem is ezt viselte. Igaz, ami igaz, kiérdemeltem. Amit az előttem repülők meghagytak, nem találtak el és még mozgott vagy még nem égett, azt én eltemettem. Az utolsó gépnek — ha már nem lőtték le — ez volt a dolga. Ezt a harcot átvészeltük, csak két gépszemélyzet maradt oda. Amiben részünk volt, azt papíron hűen nem lehet elmesélni. Azt látni kellett, átélni és átvészelni az orosz vadászok támadásait, a földi légvédelem gyilkos tüzét. Tapasztalni az olyan pilóták támadásait, akik rácsaptak, tüzeltek, kifordultak és ezt újra meg újra ismételték. Nem féltek. így lett századunknak négy légigyőzelme. Csak a háború után olvastam egy átélő leírásából, hogy Sztálin parancsára minden repülő alakulatnál egy pilótát "gyávának" minősítettek és a többiek előtt agyonlőtték. Akik életben maradtak, azok támadtak. Mint a fergeteg, úgy jöttek. A lassú stukákat igen kedvelték, de ha támadtak, össztűz fogadta és zavarta őket. Sok németet mégis leszedtek. Mi magyarok zártan repültünk, szoros kötelékben, aminek félelmetes volt a védelmi tüzereje. Félelmetes volt a légvédelem elhárító tüze is. Minden zuhanótámadásunk azon vezetett keresztül. Általában 4500 m-röl borítottunk le zuhanásba és 700 m-ig tűzesőben zuhantunk. Volt olyan célpont, ahol 70 csőből jött felénk a tűzeső. A zuhanást nem lehetett megszakítani, azt végig kellett repülni. Ilyen tűzesőben célt keresni, a célon a gépet megtartani, közben az előttem zuhanó gépre is figyelni, annak mozgását követni és az együttmaradást biztosítani rendkívüli idegösszpontosítást kívánt. Ilyen zárótüzön átzuhanva tíz gépünket érte találat. Ezekből egy végződött halálos átvágódással, vagyis a személyzet megúszta a zárótüzet, a tragédia a kényszerleszállásnál történt. Láttam a levegőben összecsúszni két németet. Csúsztak egymásnak, de látszólag egyik sem reagált és nem cselekedett. Csak vártak, hátha szerencséjük lesz. Nem volt szerencséjük, nem lehetett. A gép csak eszköz, azt az ember vezeti. Az ö dolga cselekedni. Valamit tenni kell, a gép mozgásirányán változtatni, ök csak bámulták egymást, összementek, a gépek szétrobbantak. Ha csak egyikük is mozgat a boton, nem találkoznak. Ilyen tapasztalatokkal érkeztünk haza. Sokszor végig éltem, miként zuhant a stuka. Mert amit átéltem, nehezen felejtem, az ember gondolatai vissza-vissza tévednek. Feldereng a múlt, a szép és nehéz, a fájdalmas emlékek sokszor visszatérnek. 157 Oroszlány, 1992. március 11-én. Horváth Sándor
