Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)

dr. Farkas Jenő: Tizenöten

szolgálhat ki bennünket. Mit volt mit tenni, visszaszálltunk a gépkocsira és elmentünk Tápéra. Némi keresgélés után megtaláltuk a bíró házát. Mire odaértünk, már ott is volt két tagbaszakadt járőröző csendőr, akiket a törékeny Helesfai százados pillanatok alatt leszerelt és még ők segítettek a bíró felzargatásában. Hiába, az éhség nagy úr. A bíró gyorsan megértette kérésünket és perceken belül kapitányunk kezében volt a zárórát oldó írás.

Azt reméltük, hogy visszaérkezésünkkor a halászt és családját nagy sürgés-forgásban találjuk. Ahelyett a ház teljes sötétségbe burkolódzott. Az újra felébresztett halász beengedett bennünket a tanya vízfelőli paticsfalú verandájára, ahonnan ráláthattunk a vízre és élvezhettük az olajfüz illatát. Szúnyogok még nem voltak, vagy talán az olajfűz illata tartotta távol azokat ? Ki tudja.

A vacsora — bár halászlé helyett rántott halat kértünk — nem akart olyan gyorsan elkészülni, mint szerettük volna. Ha nem lett volna olyan hideg a levegő, bizony a nyers deszkapadokon elaludtunk volna. Végre elkészült a rántott hal. Krumpli helyett körítésnek foszlós finom kenyeret kaptunk. Mondanom sem kell, hogy mire befejeztük az evést, éhesebbek voltunk, mint előtte. Egy újabb adag készítése mégannyi ideig tartana, így ennek kivárására még a legéhesebbek sem vállalkoztak. Szeszes ital fogyasztását a bíró nem engedélyezte, így fizetés után felkászálódtunk a tehergépkocsira és Szegeden keresztül a Dorozsma felé eső repülőtérre mentünk. Bizony már pitymallott, mikor egy kis fenyőerdő mellett megtaláltuk a tisztiétkezdét, ahol reggeliznünk lehetett. Az úttól távolabb jobbra a repülőtér épületei álltak. Bennünket ide vitt a teherautó. Az őrség parancsnoka bevezetett egy terembe, ahol 16 megvetett ágy állt. Szép csendesen letelepedtünk és rövidesen az igazak álmát aludtuk.

Még aznap megkezdődött az ismerkedés a német oktatókkal, másnap a Junkers W.34-es géppel. Csoportunk tolmácsa Ghyczy Márton akadémikus volt. Később aztán egyre többen bátorodtak fel és gimnáziumi, illetve reáliskolai nyelvtudásukat hasznosították.

A repülés június 12-én a kora reggeli órákban kezdődött és — ha nem volt légiriadó — délután folytatódott. Egyszerre öten szálltunk fel egy géppel: a német oktató, két pilóta- és két rádiósnövendék. Az én oktatóm Kaule törzsőrmester volt. Általában Szabadka és Újvidék térségében gyakoroltunk. Egy-egy növendékpárra (pilóta, rádiós) 30-40 percnyi gyakorlás jutott. Ritka volt az az eset, amikor ugyan azon a napon kétszer kerültünk sorra.

Sajnos, érkezésünk után néhány nappal ki kellett költöznünk ideiglenes hálótermünkből Szeged városába, mert a hálóterembe a Link trainer-t szerelték be. A városból aztán villamossal jártunk ki a reptérre, ami azzal a változatossággal járt, hogy a vezetők néha engedtek bennünket is villamost vezetni.

Az intenzíven kezdett kiképzést a velünk ugyancsak W.34-esen német oktatókkal repülő tíz vadászjelölt még júniusban befejezte és húsz óra repült idő után Székesfehérvárra távoztak Messerschmitt Bf.l09-es kiképzésre, ahol csak avatás után kezdtek el repülni. Ebbe a csoportba tartozott Balogh Pál, Báti, Inkey, Jenes, Kardos, Kovács Sándor és Pintér akadémikusok, valamint Asztalos és Sűrű hadapród szakaszvezetök. Csak e csoport távozása után tudtuk meg, hogy bennünket ötvenórás kiképzésre, éjjeli vadászoknak szánnak.

Júliusban további 30 évfolyamtársunk érkezett, ezekből 16-an avatásig maradtak együtt velünk, a többi azután is. Mi ekkor már az irányrepülő gyakorlatokat végeztük a bécsújhelyi, szolnoki, vagy újvidéki adókra. Ezek már hosszabb — 4-5 órás — Focke Wulf FW.58-as "Weihe"-vel végzett repülések voltak.

Évfolyamunkban mindenki vadászpilóta akart lenni. Szabó Imrét és engem még Veszprémből Nyárády százados elküldött Pápára vadászátképzésre, de mivel nem volt műszerrepülő kiképzésünk, Jablonszky Elemér főhadnagy egy Ju.86-ossal visszavitt

minket. Szegeden is — gyerekes módon — mindent elkövettünk hogy vadászok lehessünk.

Az éjjeli vadász növendékek alapos elméleti kiképzésben részesültek. A "ZZ" leszállási eljárást kellett a földön begyakorolnunk olyan alaposan, hogy a hatperces megközelítés alatt fogadott mintegy 15-20 QDM (mágneses megközelítési irányszög) értékből pillanatok alatt kellett kiszámítani a helyes korrekciós kurzust, hogy a gép a megközelítési alapvonalra visszajusson, illetve azon maradjon. Csak ekkor értettük meg, hogy miért az évfolyam elejét válogatták ebbe a csoportba. Hinterberger Lojzi kiváló pedagógus volt, aki még Szabó Imrét és engem is tanulásra tudott ösztönözni. Mi ketten — hogy vadászok lehessünk — butának tetettük magunkat. Csak később döbbentünk rá, hogy parancs, az parancs, s azt teljesíteni kell. Lojzi meglehetősen jól beszélt már magyarul, legalább is számolni tudott. Ha valamit nem értettünk, Ghyczy Marci tolmácskodott. A német szaknyelvet persze mi is megtanultuk és később jól beszéltük, hiszen erre rá voltunk kényszerítve, mert a gépben nem volt tolmács. Pl. Hinterberger Lojzi szájából a tagoltan kiejtett: "Ao-zél-tá-mo-dázsi zö-ge" a szél támadási szögé-t jelentette.

A Link trainer-en sokat gyakoroltunk. Csodáltuk Csapó Ferenc hadnagy oktatónkat, aki a levegőtlen hőségben reggeltől estig teljesítette nehéz szolgálatát.

Persze "ugratások" és kisebb csínyek is napirenden voltak. Míg a pilótaülésben elfüggönyözve izzadt a növendék, a géptörzsben várakozók mindent kitaláltak unalmuk elűzésére. Jó szórakozás volt a gép oldalajtaját 5-10 cm-re megnyitni és figyelni, hogy a növendék mint kínlódik a lapát és a golyó (elfordulásmérő) alapállásban tartásával. Még alamuszibb szórakozás volt a rádiósnál elhelyezett táviránytű állitóját egész lassan, de folyamatosan elállítani, s akár 180°-os irányváltoztatásra kényszeríteni a növendéket, anélkül, hogy ő azt észrevenné.

Ha repülés közben nagy légiriadót — "Krokodil gross !"-t — sugárzott a rádió, egyik gépünk búvóhelye Horgoson egy legelőszéli akácosban volt. Oda szálltunk le, s ott vártuk ki a riadó végét, a "Mio fin"-t. Vitéz Papdi Vince dinnyése nem messze volt a legelőtől. Kihasználtuk az alkalmat dinnyézésre, s nem feledkeztünk meg az otthoniakról sem, megpakolván dinnyével gépünket.

Rendszeresen rádiós önbeméréssel repültünk a lakihegyi adóállomásra is. Amikor a műszerek szerint az adóállomás fölött voltunk, kifüggönyöztünk és ellenőriztük a rárepülés pontosságát. A műszereknél is pontossabban jelezte az adó fölötti helyzetünket a nem messze fekvő tétényi sertéshizlaldából feláramló "illat", mely még 5-600 m magasságban is "kiábrándítóan" érezhető volt.

Júliusban nem repültünk.

Július 29-én ért el hozzánk a 27-i várpalotai Messerschmitt Me.210-es robbanás, évfolyamtársaink és volt oktatótisztjeik halálhíre. A robbanásnál életüket vesztették Földi István, Koppány Pál és Sujánszky István évfolyamtársaink, valamint Iharos Elemér és Fekete Andor főhadnagyok. Haláluk után Földi Pistát és Koppány Palit hadnaggyá, Sujánszky Pistát — lévén karpaszományos — zászlóssá léptette elő a Kormányzó úr. Földi Pistát és Koppány Palit Kaposvárott, Sujánszky Pistát Debrecenben temették el.

A tartalékos tisztjelölteket júliusban léptették elő hadapródőrmesterré, s ugyanakkor megkapták az aranysast, no meg első fizetésüket is, kiegészítve a repülési pótlékkal. E három esemény akkora boldogságot jelentett, amit csak a HÁGI étteremben lehetett megünnepelni.

Röviddel ezután történt Bátorfy János akadémikus "összeütközése" Struckmeyer századossal, melynek eredményeként — hadnagy helyett — hivatásos zászlóssá avatták.

Augusztus 14-én bevonultunk Szentkirály szabadjára. Alaki ki142