Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)
Tarlós József: Utolsó felvonás
Szőrtől külön feladatot is kaptam : vigyem magammal Pénzes Gyula hagyatékát és adjam át özvegyének. Ez volt életem legfájdalmasabb megbízatása. Gépkocsival bevittek bennünket Krakkóba. Onnan Junkers Ju.52-es futárgéppel utaztunk Bécsig, ahonnan vonattal Hegyeshalmon keresztül a Keleti pályaudvarig. Ide érkeztek és innen indultak — úgy mint tizenöt hónappal azelőtt — a katonavonatok a keleti hadszíntérre, illetve onnan vissza. Az irányító állomás most is a pályaudvar melletti Tattersal-ban volt. Megérkezés után az irányító állomás szolgálatvezetője, egy első világháborús huszárőrmester — magyar kitüntetései mellett a II. osztályú német vaskereszttel a mellén — eligazítást tartott. Közölte a megérkezettekkel, hogy a Tattersal területét senki nem hagyhatja el. Mindennemű szabadság a fronthelyzet miatt le van állítva. Neki kötelessége a lehető legrövidebb időn belül mindenkit a hadműveleti területre visszairányítani. —• Van valakinek kérdeznivalója ? — fejezte be szavait. ■ Igen ! — válaszoltam. — Közülünk négyen sebesülési szabadságon vagyunk, hiába megyünk vissza, mi ott csak tehertétel leszünk alakulatunk nyakán. Ezenkívül nekem át kell adnom hősi halált halt pilótám személyi hagyatékát az özvegyének és meg kell röntgeneztetni a hátgerincemet. — Az intézkedés mindenkire vonatkozik — felelte az őrmester. — Nem tehetek senkivel kivételt, veletek sem. Ti öten ugyan annál az alakulatnál szolgáltok ? Igen. Eligazítással végeztem, oszolj ! Annak ellenére, hogy nagyon szerettem volna már találkozni hozzátartozóimmal, mégis magamban nem bántam, hogy a dolgok így alakultak. Azon gondolkoztam, hogy majd elismervény ellenében a szolgálatvezető őrmesternek átadom Gyuszi hagyatékát és megkérem, hogy hivatalból küldesse el Marika címére, Zalaegerszegre. Ezt a fájdalmas megbízatást legalább nem nekem kell végrehajtanom. Nem így történt. Oszolj után az őrmester magához intett. Kitüntetéseimre nézett és így szólt: — Látom pajtás, hogy nem tétlenkedtetek a fronton. Gratulálok a kitüntetéseidhez ! — Köszönöm. Külön szerencse, hogy ezeket nem a hozzátartozóim kapták meg fekete szalagon. — Felelősséget vállalsz a bajtársaidért ? Igen. — Akkor ötötöknek adok egy egyszeri alkalomra szóló kilépőt. A saját szakállamra elintézem, hogy három napig itt senki sem fog benneteket keresni. De ha három nap múlva nem lesztek itt, én kerülök bajba. Vigyázzatok, hogy semmibe bele ne keveredjetek, mert a kapun kívül nem tudlak megvédeni benneteket. Gyere velem az irodámba. Megkaptam az öt darab kilépőt, megköszöntem, az őrmester pedig jó utat és szerencsés visszatérést kívánt. Elköszöntünk egymástól, mintha régi barátok lettünk volna és én távoztam. Társaim már idegesen vártak. Nem tudták, hogy miért mentem el a szolgálatvezetővel. Közöltem velük a fejleményeket, megigértetve, hogy minden körülmények között itt lesznek három nap múlva. Mégsem menekültem meg a fájdalmas megbízatástól. Székesfehérvárott beköszöntem a családhoz azzal, hogy Zalaegerszegre kell utaznom, mert Marikának át kell adnom Gyuszi hagyatékát.Mama említette, hogy mivel már haza megírtam Gyuszi halálhírét, ők ezt Marikával közölték. Legalább ez a súlyos teher nem rám hárult. Nagyon rosszak voltak az utazási viszonyok. A katonai szerelvények és a légi riadók miatt a menetrendet nem lehetett betartani, a személyvonatokat gyakran félreállították. Este értem be Zalaegerszegre. Marikának átadtam a hagyatékot, ö — pilótaözvegyhez méltóan — nagyon fegyelmezetten viselkedett, de látszott rajta, hogy nagyon nehezen tudja visszatartani feltörni készülő könnyeit. Én is igyekeztem tartani magamat. Nagyon megrendítő volt a helyzet, de nem lehetett kikerülni. Marika bemutatott a szüleinek, akikkel akkor találkoztam először. Aznap már nem indult vonat visszafelé. Hiába akartam szállodába menni, reggelnél előbb nem engedtek el. Csak azért akartam mielőbb eljönni, mert tudtam, hogy amíg ott vagyok, Marika nem enged szabad folyást könnyeinek. Nekem sem volt könynyü tartani magamat. Másnap Székesfehérvárott már csak annyi időm maradt, hogy ismét beköszöntem Mamához és testvéreimhez, s máris indultam vissza Budapestre. Ott belekerültem egy légiriadóba, amiatt másfél órát óvóhelyen kellett töltenem. Ennyivel később értem a Tattersalba. Az őrmester szeretettel fogadott, késésemet igazoltnak vette és közölte, hogy társaim már megérkeztek. Majd megkérdezte : — El tudtad intézni a küldetésedet ? Igen. De odafelé is, meg visszafelé is csak beköszönni volt időm Hozzátartozóimhoz. — Lehet, hogy többet már nem találkozunk, mert nekem a következő szerelvényt kell szerveznem. Amíg itt leszel, érezd jól magad és a fronton sok szerencsét! Augusztus 13-án érkeztünk vissza Pobiednik-re. Napokig nem történt figyelemre-, illetve feljegyzésre méltó esemény. 18-án kiköltöztünk az iskolából és egy pajtában rendeztük be a hajózó szállást. Itt viszonylag jó helyem volt, mert a pajta tele volt illatos szénával, amiben kényelmes fekvőhelyet lehetett kialakítani. Ez helyzetemet nagyon megkönnyítette, de az éjszakai forgolódást nem szüntette meg. Otthon nem jutott idő arra, hogy gerincemről röntgenfelvételt készíttessek. így csak másfél év múlva tudtam meg, hogy milyen mértékű volt sérülésem. Szerencsére abbeli félelmemet, hogy ez a sérülés férfitásaimmal szemben hátrányos helyzetbe hozna, időközben egy csinos kislány egyértelműen eloszlatta. Házigazdánknak volt egy velem nagyjából egykorú fia : Juzek Kwiátek, akivel összebarátkoztunk, ö vezetett be — német fordítás útján — a lengyel nyelv rejtelmeibe. Két hét alatt tudtam beszélgetni a lengyelekkel, legfőképpen Juzek húgával, Marikával, aki minden nap sakkozott velem és szigorúan ellenőrizte nyelvbéli előrehaladásomat, sőt még olyan szavakra is megtanított, amikre Juzek nem. Lehet, hogy Marika mélytüzű fekete szemei nagymértékben hozzájárultak kedélyem nagyon lassú de fokozatos helyrebillentéséhez. Augusztus 20-át mi is megünnepeltük. A nap fényét emelte a szinte elfelejtett hangulattal elfogyasztott közös bajtársi ebéd, amiről fénykép is készült. Augusztus 21-én kigyulladt egy ház. Az oltásból a magyar katonák alaposan kivették a részüket. 23-án készültség. Ezzel távirati stílusban készített feljegyzéseim valamilyen okból abbamaradtak. Igaz, hogy a 102/2 zuhanóbombázó század működése is a vége felé közeledett, de erről akkor még sejtelmünk sem volt. Finálé. Augusztus végén, vagy szeptember elején — miután gépeinket Krakkóban leadtuk — parancsot kaptunk, hogy települjünk át Sárospatakra. A hajózok egy ütött-kopott lengyel autóbuszban utaztak Krakkóba, ott bevagoníroztunk. Az autóbusz egy lapos vagonra került és továbbra is az maradt a szálláshelyünk. Mint gerincsérült, a legkényelmesebb, hátrahajtható ülést kaptam, ami helyzetemet elviselhetővé tette. 102
