Magyar Szárnyak, 1991 (20. évfolyam, 20. szám)
v. Vattay Ferenc: Mégis repültem Argentínában
Mégis repültem Argentínában Irta : vitéz Vattay Ferenc Péterdi Dorka barátom kérésére megpróbálom röviden összefoglalni itteni élményeimet, tapasztalataimat. Igyekszem a különlegeset, az érdekeset kiemelni, nehogy esetleg unalmassá váljék leírásom, mert hisz a repülés mint olyan, mindenütt egyforma, csak a körülmények, tájak, távolságok és emberek változnak. 1948—1951 1948 augusztusában érkeztem családommal Buenos Aires-be egy IRO (International Refugee Organization = Nemzetközi Menekültügyi Szervezet) által bérelt kis 2300 tonnás hajóval, Marseille-ből indulva. Abban az időben Argentína erősen fejlesztette textiliparát, ezért azt tanácsolták, hogy a kérvényembe valami ilyesmit írjak be. így lettem papíron textil technikus. Szerencsére nem került sor arra, hogy ebbéli tudatlanságomat bemutassam. Piufsich Gábor volt MALERT repülőkapitány és berepülő pilóta címe minden ideérkező magyar repülőnek megvolt, ö már régebben érkezett és egy repülő klub egyik rossz motorját javítgatta. Lebeszélt arról, hogy repülésre még csak gondoljak is Argentínában. Ez nagyon lehangolt, mert nyomor-éveimben mindig arról álmodtam, hogy újra repülhessek és jövőmet el sem tudtam képzelni anélkül, hogy ne mint pilóta alapozzam meg szerencsémet új hazámban. Úgy éreztem, akkor leszek szabad ember, ha még egyszer vezethetek repülőgépet és ha még egyszer vadászpuska lehet a vállamon. Argentínában mind a kettőt elértem, de ez még sok időbe tellett. Partraszállás után a következő problémákkal néztünk szembe : nyelv, munka (megélhetés), lakás. A nyelvvel aránylag hamar egyenesbe jöttem, mert az Akadémián olasz nyelvet tanultam, így a spanyol nem okozott nehézséget. Azonban — éppen a két nyelv közötti hasonlóság miatt —, amilyen mértékben megtanultam spanyolul, olyan mértékben felejtettem az olaszt. Első munkám a repüléssel volt kapcsolatban. Felvettek repülőgép szerelőnek az argentin haditengerészet legnagyobb támpontjára : Puerto Belgrano-ba. Ez azzal az előnnyel járt, hogy háromszoba-konyhás-fürdőszobás lakást kaptunk mérsékelt bérért. Munkatársaim főleg olaszok voltak, akiket az argentin kormány hozatott át Olaszországból. A Piaggio és Savoia gyárakból toborozták őket. A központi hangárba osztottak be, ahol a nagyjavítások folytak. Itt szedtük szét a gépeket, a motorokat, szárnyakat, stb., amiket átvittek a megfelelő műhelyekbe. Javításuk és visszaérkezésük után ismét összeszereltük azokat. Egy alkalommal a műhely parancsnoka — egy korvettkapitány — elvitt repülni egy kétmotoros Catalina repülő csónakkal. Engedett vezetni és életemben először szálltam le vízre. Nem éreztem semmi különöset. Három évig dolgoztam mint szerelő. Ezalatt párszor repültem a Bahia Blanca-i Aero Clubnál. Szerettem volna megszerezni a "patent"-et — szakszolgálati engedélyt —, de abban az időben még túl sok volt a bürokratikus megkötés és ezt vidékről nem lehetett áthidalni. 1951-ben egy szép napon furcsa repgépzúgásra lettem figyelmes. Akkor láttam először léglökéses gépeket. Az argentin légierő Gloster Meteor-jai éles lövészetet tartottak a tengeröbölben úszó céltáblákra. Kényelmesen, jól éltünk szerelő koromban, még mindig van bútordarabom, amit akkor vettem. De munkahelyemen kilátás előremenetelre nem volt. Otthagytam a haditengerészetet és építészettel próbálkoztam, több-kevesebb sikerrel, részben mint alkalmazott, részben mint önálló vállalkozó. Először vidéken dolgoztam, később Buenos Aires környékén. Itt találkoztam Haraszthy Karcsival és Bodó Palival, akik szintén mint szerelők kezdték a Földművelési Minisztérium repülő részlegénél. Nekik szerencséjük volt, mert ott több volt Luftwaffe-pilóta repülte a Minisztérium Ju.52-es gépeit sáskairtásra. Idővel a mieinknek — volt magyar repülőknek — is megadták a "Piloto Comercial" jogosítványt és átminősítették őket pilótáknak. Haraszthytól tudtam meg, hogy mi az útja a "patent" megszerzésének. (Bodó Pali 1979. december 22-én az Andesekben, a chilei határon halt repülő halált, Haraszthy Karcsi mint nyugdíjas halt meg az argentin légierő kórházában.) 1952 Beléptem az Aeroclub Argentino-ba gyakorolni. A magyar személyazonossági igazolványt lefordítottam spanyolra és beadtam mint "magyar patent"-et. Megszereztem az argentin állampolgárságot és elméleti vizsgát tettem a Polgári Repülő Iskolában a repülési szabályokból és légi jogból. A gyakorlati vizsga a San Femando-i repülőtéren történt. Mivel repült óráimat — az akkor még működő — spanyolországi m. kir. követ igazolta, megkaptam a "Piloto Comercial” kategóriát. Még a Peronista pártba is beléptem, mert ezt ajánlották. így felkészülve megpróbáltam bejutni a Földművelési Minisztériumba, ahol Haraszthy és Bodó is ajánlott és segítettek, amennyire lehetett. Akkor még nem tudtam : volt egy klikk, melynek tagjai nem engedték, hogy kívülálló a repülésben jól fizetett helyre kerülhessen. Én kívülálló voltam. Mint utólag megtudtam, arra a helyre, ahova pályáztam, egy volt argentin pilóta altisztet neveztek ki, aki még további két év után is mint "copiloto" — másodpilóta — repült a Ju.52-esen. 1955 így maradt számomra a magáncégeknél való repülés. Gondoltam, majd ha megismernek, kaphatok jobban fizetett munkát is. Ez a lehetőség 1955 áprilisában adódott, amikor Calixto Marcos — egy útépítő vállalat és egy Cessna 140 gép tulajdonosa — felvett pilótának. A munkahelyek Rafaela-n (Santa Fe tartomán) és Olavarria-n (Buenos Aires tartomány) voltak. Fizetésem elég jó volt, meg lehetett belőle élni. Gazdám érdekes egyéniség volt, aki alacsony sorból küzdötte fel magát egy tekintélyes útépítő vállalat tulajdonosává. Családja Buenos Aires mellett lakott egy szép kis villában. Azonban Rafaela-n is és Olavarria-n is volt egy-egy tökéletesen berendezett lakása, mindkét helyen egy-egy senora-val, akik mint "feleség" szerepeltek. Üzlettársait mindenütt "helyben" fogadta a "felesége". Felemelkedését a Peronista pártban való jó összeköttetéseinek köszönhette, amit megfelelően ápolt. A munkagépeket hitelben vette, erősen el volt adósodva. Egy nagy megbízásra várt, amit nem kapott meg, mert az 1955 szeptemberében kitört forradalom Peront megbuktatta. Egy ideig még tudta tartani magát. Utolsó utam vele kényszerleszállással végződött 1956 elején Buenos Aires tartomány déli részén. Akkor láttam utlojára Marcost. A gép ott maradt és én visszautaztam Buenos Airesbe. Felhívtam a lakását, de telefonja nem válaszolt. Mikor elmentem a lakására, azt lefoglalva találtam, családja hollétéről a szomszédok nem tudtak. Nekem is tartozott még egy havi fizetéssel. 204
