Magyar Szárnyak, 1991 (20. évfolyam, 20. szám)

In Memoriam

Emlékek repülő múltamból írta : Somorjay József Közel fél évszázad múlt el azóta, hogy a szeretett m. kir. hon­véd Légierőnkéi szolgáltunk. Azokhoz a szerencsésekhez tartozom, akik 1945 után folytat­hatták pályájukat. Azonban hangsúlyoznom kell : bármennyire szerelmese volt az ember a repülésnek, úgy éreztem, hogy első­sorban katona voltam és a Haza védelmére képeztek ki. A repü­lőgép és fegyverzete csak eszköz volt. összes okmányaim, leírások, naplók, mind elpusztultak a há­ború legutolsó szakaszában. Csak emlékezni tudok. Lehet, hogy az sem egészen pontos, ami a személyekre, az események törté­nésének időpontjára vonatkozik. Hálát adok az Úristennek, hogy egészséges vagyok, taposom már 83-ik évemet. Bár elég későn, de leírok néhány repülő eseményt, amik repülő életemben előfor­dultak. Ha aztán olvasóim közül valaki kiigazít, nem fogok megsértődni. Bevezetésnek talán felemlítek néhány eseményt, amikor a repülőgép motorja nem mindig marad hű a pilótához, akit ilyen­kor bizony erősen próbára tesz a helyes elhatározás megválasz­tásában. Ezt már sok repülő tapasztalhatta. 1942 júniusában ideiglenesen András Sándor vezérkari alezre­des — a hadműveleti területre kiküldött Repülő Csoport pa­rancsnoka — mellé kerültem beosztásra mint személyes pilótája. Emlékezetem szerint valamikor június második felében indul­tunk a budaörsi repülőtérről, egy Caproni Ca. 135-ös bombázó gépen — hatan : András, Németh János vezérkari alezredes, a Repülő Csoport vezérkari főnöke, Orbán György főhadnagy, egy hajózó szerelő, egy hajózó távirász és jómagam. A repülőgépen még kb. egy tonna postát is vittünk magunkkal. A felszállás a forgalmi épülettel szemben lévő, u. n. MA VÁG hangár felől tör­tént a budaörsi vasútállomás felé, azaz délnyugati irányban, a magas jegenyefák felé (melyik repülő ne emlékezne azokra !). Si­mán levegőbe emelkedtünk, s már kb. 30-40 m magasságban — de még a fák előtt — voltunk, amikor a bal motor leállt. A futó­mű behúzása — mely ennél a típusnál gyorsan ment — már megkezdődött. A felszálláshoz a fékszámyak mérsékelten ki vol­tak engedve. A működő motort startteljesítményen járni hagy­tam, s a sebességre ügyeltem, hogy át ne essünk a fák felett. Eközben szerelőm a leállt motor beindításával próbálkozott, ele­inte sikertelenül. Végre — a startteljesítményt — piu cento-t — visszavéve — sikerült neki a motort megindítani. Ekkor már kb. I. 150 m magasságban lehettünk. Minden rendbenlévőnek látszott és ezért irányt vettem Debrecennek, ahol a frontra való kimenetel előtt kötelező volt leszállni. A hivatalos dolgok elintézése után Debrecenből a hadműveleti területre igyekeztünk, a Kárpátok keleti oldalán lévő Kolomea re­pülőterére. A felszállás símán ment, úgy mint Budaörsön, de kb. 50 m magasságban ugyan az a motor megint leállt. Visszavettem а -у 100 LE-t, a motor pillanatok alatt reagált és rendesen műkö­dött. Persze András előre szólt, hogy azonnal szálljak le, mert ezzel a géppel nem akar tovább repülni. A vége az lett, hogy két napot töltöttünk Debrecenben, míg egy új motort tettek a gépbe. Jóval később értesültem arról, hogy tulajdonképpen mi okozta az incidenst. Érdekesség kedvéért megemlítem, hogy ez a gép mégegyszer próbára tette idegeimet. Mint a Repülő Csoport parancsnokának a gépét, Mocsáry őrnagy, a bombázó osztály parancsnokának a hadirepülőterén tartottuk készenlétben. Egyik alkalommal, átte­­lepülésnél, én repültem át az új repülőtérre. A Repülő Csoport parancsnokságáról mentem ki a repülőtérre gépkocsival. A repü­lőtérnek használt nagy rét már teljesen üres volt, csak a szerelő várt engem a gépnél. A felszállás a gépben felfüggesztett 16 db. 100 kg-os bombával simának tűnt, de abban a pillanatban, amint a földet elhagytuk, egy nagy csattanást, reccsenést hallottunk a törzs hátsó részéből és erős légáramlást éreztünk. Egy bomba megúnta társaságunkat és otthagyott minket (!). 15 bombával és nyitott bombaajtóval érkeztünk az új repülőtérre, ahol rövid mű­szaki kivizsgálást tartottak. Ezt is megúsztam. Előzőleg, 1941 őszén, már volt egy bizottság Milánóban, mert az olaszok további 36 db. Ca. 135-őst ajánlottak eladásra. Az el­ső 36 gépes szállítmánnyal kapcsolatban műszakilag sok panasz merült fel. Mivel azonban akkoriban nem tudtunk máshonnan bombázógépeket beszerezni, a Légierők parancsnoksága az aján­latot feltételesen elfogadta. Ez ügyben ment ki a bizottság, melynek vezetője Csukás Kálmán vezérkari őrnagy volt, tagjai Marosszéky Jenő és Somorjay József százados pilóták, Subay József mérnök őrnagy és Fridrik Dezső mérnök százados. A két mérnök a gyárban sorra vette a 36 db Ca. 135-őst és azo­kat tüzetesen átvizsgálta, továbbá ellenőrizte a már előzőleg igé­nyelt átalakítások végrehajtását. Ezután a gépeket a gyárból a re­pülőtérre vitték. Marosszéky és én repültük be mind a 36 gépet, a berepülésre egy-egy olasz szerelő jött velünk. A gépeket elő­ször repülő-műszaki szempontból repültük be, majd kipróbáltuk a legfontosabbat: a bombakioldó szerkezet működését. Erre vo­natkozólag előzőleg több kifogás merült fel. A próbához 16 db. gyújtó-nélküli 100 kg-os bombát függesztettek fel a gépekben. A kioldókészülék kipróbálásához velem jött egy olasz bombasza­kértő ezredes, akivel a felszállás előtt megbeszéltük az ellenőrzés végrehajtását. Az ezredes javasolta, hogy a bombákat kis ma­gasságból dobjuk le a repülőtérre, a gyárhoz közel eső részen. A repülőtér szélén akkor kb. 100 db. — DB motoros — Caproni Ca.313-as várt a német átvételre és elrepülésre. (Ez igaz !!!) A Ca.313-as a gyászos emlékű Ca.310-es öccse volt. E bombakioldó készülék kipróbálása közben a reptér fölé lee­reszkedtünk kb. 50-100 m magasságra, 450 km/óra sebességgel. Az ezredes végezte a kioldást, először egyes vetéseket, majd egy újabb rácsapáskor sorozatvetést. Ezután leszálltunk. Begurulás­­kor tréfásan odaszóltam az ezredesnek: — Itt, úgylátszik, bombatámadás történt, míg mi repültünk, mert egy Ca.313-as a reptér szélén tótágast áll. 63

Next

/
Oldalképek
Tartalom