Magyar Szárnyak, 1991 (20. évfolyam, 20. szám)

Balogh István: Önkéntes évem emlékei

A szoktató repülések befejezése után a tanfolyamot kihelyezték Algyóre, a Tisza partja mellé. Itt két fahangár és négy Hungária iskolagép várt bennünket. Elhelyezésünket öt db. negyvenszemélyes sátor biztosította. Az oktató személyzet ugyan az volt, csak a növendékek elosztása változott. Prém Pistával, Vörösmarthy Kálmánnal és Rótt Kálmánnal együtt Csontos százados úr növendéke lettem.

A repülőtér egyszersmind az algyői községi legelő volt, ahova reggel hat órakor, a repülés befejezte után kitódultak a tehenek és estig ott legelésztek, otthagyva "névjegyeiket". Ezeket aztán fel- és leszállások közben a gépek kerekei felcsapták a törzsre és az alsó számyfelületekre, melyekre a "névjegy-részek” kőkemény módon ráragadtak a nyári hőségben. Ezt aztán nekünk, növendékeknek kellett lemosnunk a repülés utáni gépápolás alkalmával. Ez a művelet nem is volt olyan egyszerű, mert semmi kemény szerszámot nem használhattunk, csak rongyot. Ennek a kellemesnek nem nevezhető foglalkozásnak az volt a következménye, hogy többen közülünk még a tejtől is megundorodtak, hiába hirdették a plakátok : "A tej élet, erő, egészség."

Mivel akkoriban a Légierő rejtett alakulat volt, hivatalosan civilek voltunk, a Délvidéki Aero Club tagjai. Polgári ruhában jártunk, öltözetünk szürke öltöny, kék nyakkendő, sárga cipő, hosszú barna bőrkabát és svájci sapka volt. Valójában azonban katonai kiképzésben részesültünk, puskával is el voltunk látva. Foglalkozásunk is ennek megfelelően alakult : ébresztő reggel négy órakor, rövid csuklógyakorlat után kivonulás a reptérre, ahol hat óráig repültünk. Majd bevonulás a körletbe, reggeli, utána az előbb ecsetelt gépápolás, amit gyalogsági kiképzés — puskával, vagy anélkül — követett. Elméleti oktatást is beiktattak, hogy egészen el ne butuljunk. Mi egyikért sem lelkesedtünk. Ebéd után — hogy könnyebben emésszünk — ismét zártrendi gyakorlat következett. Ezek a katonás mozdulatok néha fenyítési jelleget öltöttek. A "Repülő !" vezényszó örökre emlékezetemben marad, mert erre villámgyorsan hasra kellett vágnunk magunkat. Amennyire szerettük a repülést, ugyan annyira irtóztunk a gyalogsági kiképzéstől.

Itt meg kell említenem egy Schreiber Hugóval történt esetet. Mivel nem ment elég jól a gyakorlat, sorakozót vezényelt. Kerékpáija mellett állva elkiáltotta magát:

— Irány a Fogadalmi Nagytemplom tornya, füttyszóra állj ! Futás, indulj !

Élre szökkenek és azt mondom a fiuknak :

— Fütyörészhet Schreiber, amennyit akar, ne vegyünk róla tudomást !

A fiuknak tetszett az ötlet. Hallottuk ugyan a sipolást, de mi csak nyargaltunk tovább. Már csaknem Szeged közelében jártunk, mikor Schreiber kerékpárján utóiért minket.

— Állj ! Irány a körlet, minden 100 lépésnél feküdj ! — adta ki a parancsot. Ha tudtuk volna, hogy ez lesz a vége, bizony nem szaladtunk volna olyan messzire. Lihegve érkeztünk a hangárok elé, ahol még egy kis "békaügetést" is beiktatott, amit puskafogásokkal tett változatosabbá. Végre 6 is vagy elfáradt, vagy kimerült a fegyelmi fenyítések tárházának "kincseiből" s szabad foglalkozást adott. Kimerülve terültünk el ágyainkon. Sokan a vacsorán sem vettek részt.

A puskával való foglalkozáshoz fűződik az alábbi komikus eset:

Parancs érkezik : délután két őrkor a szegedi repülőtér fegyvermestere puskavizsgát tart. Ezen egyedül Schenk Ali nem vett részt, mert mint joggyakomok egy szegedi ügyvédi irodában dolgozott és valami hivatalos ügyből kifolyólag erre a napra eltávozást kapott. Ezért megkérte Stumpf Gyurkát helyettesítse őt, tisztítsa ki a puskáját és mutassa be. Megegyeztek két pakli cigarettában. Mikor a fegyvermester Gyurkához ért és látta, hogy mindkét vállán puska lóg, sőt az egyiknek — kívülről ! — ragyog a csöve, így szólt hozzá :

— Hát maga stüszivadász, magának nem elég egy puska ? Ilyen telhetetlen katonával még nem találkoztam.

— Alázatosan jelentem, az egyik Schenk Aladáré, aki eltávozáson van — jelentette Gyurka.

Na lépjen csak ki a sorból. És kié az a fényescsövű puska ?

— Az enyém — válaszolta Gyurka, bár a puska Alié volt, de dicséretet remélve magáénak vallotta. Meg akarta szolgálni a két pakli cigarettát, ezért csiszoló vászonnal még a bamítást is leszedte a csőről. A várt dicséret azonban elmaradt:

— Hát kedves barátom, meg van maga bolondulva a kincstár vagyonát így rongálni ? Először is a bamítást megfizeti, másodszor pedig most beviszem a szegedi fogdába. Tekintettel arra, hogy repülés van, csak két napig elmélkedhet a munkáján !

Lassan érlelődtünk az egyedülrepülésre. Izgatottan vártuk, hogy ki lesz az első egyedülrepülő ? Bakonyi Bélára és rám tippeltek, mert én a parancsnok növendéke voltam, 6 pedig az elsőtiszté. Végül is ugyan azon a napon lettünk egyedülrepülők. Csics (Csontos) bácsi az aznapi második kör után azt mondta:

— Fiam, elég nagy marha vagy, de ha az említett hibákat elhagyod, talán nem vered agyon magad. Na eredj Isten hírével!

Majd a szerelőkhöz:

— Az első ülésbe ólmot!

Három iskolakör után jelentettem, hogy a feladatot végrehajtottam.

— Na, hajolj meg ! — mondta szeretett parancsnokunk. Azzal nagyot ütött a fenekemre és utána a többi pilóta is. Régi repülő szokás, hogy az első egyedülrepülés után az illetőnek a fenekére húznak a pilóták és a már egyedülrepülő növendékek, hogy emlékezzék vissza erre a napra és jobban "érezze" a leszállást. Jaj annak, aki utolsónak megy el egyedül: végig kell szenvednie oktatóinak és összes társainak avatási ütlegeit.

Történt egy másik humoros eset, melynek én voltam a szenvedő szereplője. A faluban főztek ránk, s ott is ettünk. Azonban ha esett az eső, akkor két szolgálatban lévő növendék hozta el az élelmet körletünkbe kondérban. Egy esős napon gulyásleves volt az ebéd és én voltam az egyik ügyeletes. A partoldalba lépcsőt vágtunk, ami száraz időben nagyon kényelmes volt. A kondért fejem fölé emelve, oldalozva elindultam a lépcsőn lefelé s félúton a nedves talajon megcsúsztam. Csaknem az egész kondér tartalma a nyakamba zúdult. Aznap éhen maradt a társaság. Éhségüket némileg csillapította az, hogy engem jól kinevethettek.

Sok kedves, kellemes és kellemetlen emlék után búcsút mondtunk Algyőnek és bevonultunk a szegedi reptérre tiszti iskolára. Kis villákban voltunk elszállásolva. A tiszti iskola kibővült a miskolci és debreceni növendékekkel. Hamar összebarátkoztunk velük és igazi bajtársakká váltunk. A repülő kiképzésben résztvettek az önkéntesi évüket már leszolgált karpaszományosok is, akik már őrmesteri, illetve tüzmesteri rangban voltak, de szerettek volna repülők lenni. Ezek között volt vitéz Gombos Géza, Vörösmarthy Kálmán, Gelencsér Ferenc, Tömő László és Fábián Sándor, ök fel voltak mentve a gyalogsági kiképzés alól, csak az elméleti órákon kellett résztvenniök.

Tanáraink közül mindre szeretettel emlékszem vissza. Ezek : Bibithy-Horváth László, Szabados Pál, Csegezy József, Fraknóváry Géza, Barna Kornél, Csekme Béla főhadnagyok, Bartos Béla, Csiky Lajos és Fülöp István hadnagyok. Lehet, hogy valaki kimaradt a felsorolásból, de 60 év távlatából nem jut mindenki az eszembe.

Két tanteremben helyeztek el bennünket. Mindegyikben volt egy fekete füzet. Ez sok kellemetlenséget okozott a növendékeknek, mert egy rosszul sikerült dolgozat elég volt ahhoz, hogy az illető neve a füzetbe kerüljön, aminek következménye kimenőmegvonás volt. Tudtommal mindenkinek a neve szerepelt legalább egyszer a fekete füzetben.

210