Magyar Szárnyak, 1991 (20. évfolyam, 20. szám)

Balogh István: Önkéntes évem emlékei

Olvasva bajtársaim hadi emlékeit, arra gondoltam, hogy ön­kéntes évem igaz, humoros eseményeiről emlékezzem meg. Mint minden embernek, nekem is voltak jövendő életemről el­képzeléseim, vágyaim. Leginkább a sportról és a repülésről. Sportban már diák koromban az országban ismert volt a nevem. Repülésre érettségi után nyílt alkalom, amikor Szegeden mega­lakult a Délvidéki Aero Club. Felvételi kérvényemet beadtam és vártam a választ, de sokáig hiába. Miután az Egyetemi Atlétikai Club versenyzője voltam (Szeged város gerelyvető, diszkosz­dobó és 1500 m-es távfutóbajnoka), megkértem a Club veze­tőségét : járjanak közbe érdekemben. így — ha megkésve is —, megkaptam a behívót az orvosi vizsgára a szegedi közkórházba. Az orvosi vizsga után rövidesen Balogh Imre unokaöcsémmel együtt megkaptuk a behívót a Délvidéki Aero Club szegedi ke­retéhez, ahol egyik nap reggel négy órakor kellett jelentkeznünk. A keret többi növendékei már két héttel előttünk bevonultak és ezalatt elméleti kiképzésben részesültek a műszerek és a kor­mányszervek használatáról. Mivel két héttel később érkeztem, ezekről fogalmam sem volt. Akkor láttam életemben először re­pülőgépet közelről. A tanfolyam parancsnoka vitéz Csontos Ferenc légügyi felü­gyelő (százados) volt, oktatóink pedig Csegezy József főellenőr (főhadnagy), Holló Lajos őrmester, Schreiber Hugó és Csapó Béla szakaszvezetök. Holló, Schreiber és Csapó a jutási tiszthe­lyettesképző iskolából kerültek ki. Mind kiváló katona volt. Közülük többen, mint Csapó Béla, később tiszti rangot kaptak. Vele közel 60 év után találkoztam Szegeden, amikor két évvel ezelőtt hazalátogattam. Örömmel ismertem fel benne egy régi jó barátot. Amint említettem, ezen a napon láttam életemben először kö­zelről repülőgépet. Csapó Bélához osztottak be szoktatórepü­lésre. Oktatóm egy Hungária iskolagép mellett várt. Barátságo­san, kedvesen állok meg előtte, amikor rám ordít: — Álljon vigyázzba, ha elém áll ! Na, ez is jól kezdődik, gondoltam magamban. Aztán : — Üljön be a hátsó ülésbe és reagáljon a jelzésemre. Amerre intek, arra fordulunk. ö beül elém, mig én csak körülményesen tudok elhelyezkedni a lábam között mozgó bot miatt. Kormánykereket nem látok, csak az ide-oda mozgó botról gondolom, hogy majd ehhez lesz valami közöm. Indulás előtt még azt a felvilágosítást kapom, hogy a levegőben intésekkel fogja tudomásomra adni, mit csi­náljak. Nekiiramodik a kis Hungária és azon veszem magam észre, hogy eltűnt alattam a föld. A botkormány ide-oda mozog. Rá­jöttem, hogy nekem is ezzel kell ügyködnöm alkalomadtán, ezért úgy 200 m magasságban merészen megragadom, marokra fogva a botot. Előrenyomom és mint az őrült, jön felém a föld ! Megijedve, hasamra húzom, akkor meg csak az eget látom. Eze­ket a mozdulatokat néhányszor megismétlem. Csapó Béla igye­kezett beleavatkozni, de én erősebb voltam, erőmet még az ijedt­ség is fokozta. Küszködött velem Béla, de ez csak nagyjában si­került. Végül is hátrafordult keserves arccal, amiről ráeszméltem, hogy jó lesz beszüntetni tevékenységemet, mielőtt komolyabb baj történik. Azt hiszem felesleges mondanom, hogy ezután Csapó úgy megforgatott, hogy azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány. Hol eget láttam, hol földet, mintha felfordult volna a világ. Nem tu­dom mi történt volna, ha még öt percig tart ez a procedúra. Miután megleckéztetésem végétért, símán leszálltunk. Gondol-A szerző és ifjú neje esküvői képe ötven évvel ezelőtt. tam, nem fogok nagy dicséretet kapni. Rosszulléttel küszködve kecmeregtem ki a gépből. Odatántorogtam pilótám elé, aki rám­kiáltott : — Az istenfáját magának, he elébem kerül, álljon vigyázzba ! Ezután jött az áldás : — Hát még ilyen emeletes jószágot nem láttam mint maga ! Hát azért kellett magának érettségiznie, hogy kitörje a nyakamat? Van még magánál nagyobb barom a világon ? Magának nem itt a helye, hanem ott kinn a legelőn ! Honnan szalajtották magát ide ? Válaszolni akartam kérdéseire, mire rámkiáltott: — Fogja be a száját, mert beleugrom és ... — jó magyarosan megmondta, hogy mit fog a számban csinálni. Ezek után mindkettőnk érdekében némán hallgattam. A to­vábbiakat nem részletezem. Lényeg az, hogy Béla megvigasztalt: belőlem soha ez életben nem lesz pilóta. Az első repülés élménye, a benzinszag, a letolás, mind a gyomromat keverte fel, amikor vidáman odajön hozzám unoka­öcsém és elragadtatva dicséri a repülést, hogy milyen felséges ér­zés volt. — Menj a fenébe ! — mondom —, mert mindjárt le­hánylak. Egyszer s mindenkorra megcsömörlöttem a repüléstől, elegem van belőle. Amint mód adódik rá, meglógok innen ! A következő napokban megnyugodtam, mert a többiek elma­gyarázták, hogy a gép vezetésére szolgál a botkormány és a láb­kormány, mely utóbbiról addig nem is hallottam. A benzinsza­got is kezdtem megszokni, így lassan mégis megbarátkoztam a repüléssel. 209

Next

/
Oldalképek
Tartalom