Magyar Szárnyak, 1986 (15. évfolyam, 15. szám)

Szokolay: A magyar ejtőernyősök lovagkora

Azokban az időkben egy repülőszázad legénysége a felét sem tette ki egy ejtőernyős század legénységének. így tehát a laktanya döntötte el az ejtőernyősök Jövendő helyőrségének kiválasztását.

Mi, fiatal tisztek, nagyon nehezen váltunk meg Szombathelytől. Mindent elkövettünk annak érdekében, hogy a szombathelyi két repülőtér egyikét megkapjuk, de erről szó sem lehetett. Sajnáltuk otthagyni a sok jó repülő bajtársat, akikkel az elmúlt két év alatt nagyon összebarátkoztunk. Ma is hálával gondolok vissza arra a sok önzetlen segítségre, amit tőlük kaptunk. No és nem utolsó sorban sajnáltuk otthagyni azt a pezsgő, élénk társadalmi életet, melyből ugyancsak kivettük a részünket. Szombathelyhez viszonyítva Pápa kis kihalt vidéki városnak látszott. Idővel mégis megszerettük és megtaláltuk helyünket a város csendes, kissé zárkózott társadalmában is. Majthényi Imre hadnagy onnan is nősült.

1939. október hó 1-én, vasárnap, költözött át Pápára az immár századlétszámra nőtt ejtőernyős keret, s ezután már "század" volt a hivatalos elnevezése is. A város vezetősége és a kiegészítő parancsnokság - utóbbi egyben állomásparancsnokság is volt - a laktanyában fogadtak minket, nagyon kedvesen és előzékenyen. Minden tőlük telhető segítséget megígértek. Dicséretükre legyen mondva, hogy Ígéreteiket a későbbiek folyamán be is váltották. Nagyon Jó kapcsolat alakult ki a város vezetősége és az ejtőernyősök között. Ez a Jó viszony segítette elő aztán az elsőrangú kapcsolatok kiépítését a város lakosságával is. Birtokunkba vettük a laktanyát és a repülőteret is, melyen csupán a repülőtérgondnokság tartózkodott, mely repülő felszerelési szükségleteink ellátását biztosította. Ruházatot és fegyverzetet a soproni 4. honvéd gyalogezredtől kaptunk - ha kaptunk egyáltalán. Ilyen nagy távolságról ez nagyon nehezen ment. A Légierők parancsnoksága már egy kissé saját gyermekének tekintett minket és segített, ahol tudott. Hozzánk vezényelte Segesváry György repülő főhadnagyot, aki a Savoia Marchetti SM. 75-ös típussal a forgalomban repült. így, időlegesen megoldódott a Pápán lévő egy darab gép használata. Erre nagy szükség is volt, mert október 4-én már be is vonultak a júliusban kibocsátott felszólításra Jelentkező katonák. Ezeket már nem mi válogattuk ki, mindenki Jöhetett, aki orvosilag megfelelt.

Repülőgépekről is sürgősen gondoskodni kellett, mert csak az előbb említett egy gép állt rendelkezésünkre Pápán, de az sem sokáig, mivel végleges átalakításra azt is el kellett küldeni Csepelre. A Légierők parancsnoksága a szombathelyi repülőtérről vezényelt három darab Caproni, Ca. 101-es típusú gépet Pápára Hegedűs Nándor zászlós parancsnoksága alatt. A gyakori géphibák miatt a repülés akadozva ment. A helyzet csak akkor Javult meg, mikor megérkezett Rigó repülőgépszerelő őrmester és egy kis műhelyt rendezett be Pápán. Ettől kezdve már rendszeresen tudtunk repülni és ugrani. Ez különösen az október elején beérkezett újoncok részére volt fontos, akiket Bertalan alaposan megrostált, mivel meglehetősen gyenge összetételű sorványt alkottak. Látszott, hogy a csapattesek a selejtes emberanyagtól szabadultak meg. Mintegy 400 fő vonult be október 4-én; mindjárt láttuk, hogy a fele sem fog beválni. Bertalan igen egyszerű módját választotta az első selejtezésnek: az első napon Makray Ferencet és engem felküldött egy Ca.101- el, hogy mutassunk be egy ugrást az újoncoknak. Ő is tudott a szombathelyi repülőnapon történt próbababa lezuhanásáról, és most megismételtette velünk ezt a figurát. A baba ismét bekötöttszájú ernyővel ugrott és le is zuhant. Bertalan az újoncok között állva nézte az ugrást és azzal vigasztalta a rémüldözőket, hogy háromból csak egy zuhant le és ez nem is olyan rossz arány. Ezután ebédelni küldte a katonákat. Ebéd után ismét összehívta az újoncokat és megkérdezte, hogy a mai napon itt tapasztaltak után ki óhajt itt maradni, mert akinek ez a szolgálat nem tetszik, az máris mehet vissza eredeti csapattestéhez. Nem is kellett sokáig várni a válaszra: a 400 emberből mintegy 150 állta a sarat, vagyis maradt. Ez elég is volt egyelőre, mert ebből a létszámból kiegészíthető volt az első század létszáma és megalakítható volt a következő század is. A besorozás megtörténte után felvetődött az a kérdés, hogy nem volt -e túl drasztikus a bemutatón egy "lezuhanást" produkálni? Bertalan röviden és egyszerűen megindokolta intézkedését: az ejtőernyősnek nemcsak bátornak, de eszesnek és figyelmesnek is kell lennie. Aki figyelt, az észrevehette, ho<^ a zuhanó ernyő végén az alak nem mozdul. Aki ezt nem vette volna észre, de egy kicsit gondolkozik, nem hiheti el, hogy létezik olyan katonai alakulat ahol a gyakorlatok során tucatostól halnak meg emberek. Ezzel a módszerrel gyorsan és eredményesen kiszűrtük a gyávákat, a figyelmetleneket és az ostobákat is. Más módszer alkalmazásával hetekig vesződhettünk volna egy csomó alkalmatlan emberrel, mire kiszűrjük őket a tömegből. A későbbiek során többször beszélgettünk az emberekkel erről és valóban, a legtöbben a fentiekhez hasonló elgondolás alapján határoztak. Csak egy-két olyan vakmerő ember akadt, aki elhitte ugyan, hogy sok itt a halálos baleset, de gondolta: mindenki mégsem halhat meg, s ő majd a túlélők közé fog tartozni.

1939. november 1-én Bertalant őrnaggyá léptették elő. Ezt az eseményt baráti körben ünnepeltük meg, hiszen barátok voltunk már mindannyian és Bertalan is barátainak tekintett minket. Szerettük és tiszteltük parancsnokunkat. Szerettük, mert vidám, jó barát volt, tiszteltük, mert előrelátó, eszes és gondoskodó parancsnok volt, aki nem tett különbséget ember és ember között.

Az újoncok kiképzéséhez most már módszeresebben fogtunk hozzá, az eddigi tapasztalatok alapján. Célgimnasztikát dolgoztunk ki a lábak erősítésére. Készítettünk 2-3-4 méteres állványokat és ezekről gyakoroltattuk a leugrást, vastagon terített homokba. Készítettünk egy 10 méter magas állványt, a gyermekhintaállványhoz hasonlót. Erre húztuk fel a kötélhurokba ültetett ejtőernyőst. A kötél-86-