Magyar Szárnyak, 1986 (15. évfolyam, 15. szám)
Elmarad az ebéd. Kék 11-es
zető képviseli. A felhők, a reggeli kis gomolyfelhők, szép nagy congest usokká, hatalmas hófehér karfiolfejekké alakultak; a borultság 4 - 5 tizedes. A plafon 2,000 méter körül, a teteje 4,000 táján. Mi már 6,000-en vagyunk és alattunk a Badacsony. Egyre emelkedünk. A Drótkefe van hátul és 500 méterrel magasabban, mint az előtte repülő Zongora. A Retek még lejjebb. Sajnos a Nap irányában repülünk és ez nagyon megnehezíti a légtérfigyelést. A műszerek rendben, a raj majdnem vonalban repül 200 méter szélességben és 50 méter magassági lépcsőben. Sajnos, bajban vagyok! Nem tölt rendesen a póttank, kénytelen vagyok főtartályra kapcsolni, igy nem 700, hanem csak 400 liter benzinem van! Ki tudja, mennyire lesz még szükség?! És ekkor Koponya felsivít: "Előttünk bombázók!" Tényleg, másodperceken belül én is látom őket. Délnyugati irányban tartanak hazafelé; mint a halak az akváriumban, egy irányban úsznak. Betöltik az egész látóteret. Alig vagyunk magasabban, mint a felső lépcsőben repülő Boeing, B-17-esek...mintha a felénk közelebb eső gépek azok lennének; de azután látom a kettős vezérsíkokat, tehát Liberátorok! Van amelyik sötét, van amelyik csillog. Úgy érzem, mintha halotti csendben lopakodnánk, pedig teljes gázzal repülünk. A rádióban kegyetlen hangzavar. "Póttankot ledobni!" Dobom is, vagyis csak dobnám, mert újabb öröm: nem megy le! Ez az első eset, eddig mindig lejött! Nincs idő gondolkozni, repülnek bukfencezve a "tökök", világoskék színük Jól látszik a föld sötét hátterében és egyikükből - másikukból fehéren fröcsköl ki a benzin. Kissé lemaradtam, teljes gázt kell adnom, gépem lomha, erősen fejre kell trimmelnem, így is elmaradtam a rajtól vagy 50 méterrel. Az amerikai gépek nőnek, a másodpercek negyedóráknak tűnnek! A rádió serceg, zörög, veszi a géppuskák és az ágyútűz impulzusait. Töredékszavak... "Vigyázz, Mustangok!"- hallom ki a zűrzavarból. Talán 1,200 - 1,500 méterre az első Liberátor ezüst teste. Majdnem 100 méterrel vagyok elmaradva a vonaltól, így Jól látom, hogy a Messzerek orra lángolni kezd: rövid, majd hosszabb sorozatok. A háromcentis akkora lángot vet, mint egy lángszóró. A szükségteljesítményt is rányomom, a cél még elég messze van, de már én is lövök minden csőből, mert az előttem lévő sávban nincsen saját gép. Találok, -e, ki tudja? Pokoli az elhárító tűz! A rádióban újra hallani: "Vigyázz, hátul Mustangok!" Nem látok mást, csak Libiket. Béna Messzeremet egyre nyomom, a többiek már belezuhantak a négymotorosok mélységi lépcsőjébe. Minden nyomjelző felém tart, de ezt már ismerem, utolsó pillanatban elhajlanak. Ha nem hajlanának el, úgy most nem írhatnék róluk. Persze nagyot hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem féltem. Ugyan, ki nem fél? Talán a Drumi? О nem ismerte a félelmet, bár egyszer ő is megismerte, de az később volt és más történet. A félelem egyébként azért van, hogy legyőzzük. Lövök mindkét géppuskából és az ágyúból. Lőporszag a kabinban, a 30 mm-es ágyú zárszerkezete a lábam között dörren ütemesen. Mellettem fényes csíkok, hátulról! Mustangok! Mintha a kötelék elhárítótüze csökkenne! Már zuhanok két Liberátor között, keservesen frimmelek, a póttank rettenetes teher! A fényjelző lövedékek hol közelebb, hol távolabb süvítenek mellettem. Felhő alattam, habfehér; sajnos nem tudok most benne gyönyörködni. De azért örülök neki, ha elérem, ha..........I Majdnem függőlegesen zuhanok. Az oxigéncsutorát ledobom, 5,000 méter körül lehetek, Jobban látok nélküle. Amint hátranézek, fölöttem, mint karácsonyfadíszek, lógnak fejjel lefelé a Mustangok. Három biztosan van belőlük. Olyanok, mint a csillagszórók, csak a csillagokat felém szórják; szerencsére nem találnak. Már úgy érzem egyedül vagyok és érdekes módon kezdek nagyon nyugodt lenni, mert elérem az alattam lévő hatalmas felhőtorony felső csücskét. Igen, elértem, belemerülök a szürkeségbe, tartom a kormányokat, ahogy bemerüléskor álltak és tudom, hogy nincs vész, mert a felhő alja 2,000 méter fölött van. 80 fokos szögben esem ki a felhőből, alattam a Balaton kékes tükre és a keszthelyi öböl. Pattog a fülem és sötétülök, olyan szűkén veszem fel a gépet, hogy visszahúzzak a felhőbe - ha kell. Közben forog a fejem: hol vannak? Nem potyog ki utánam egy sem? ezek - úgy látszik - nem szaladtak bele a felhőbe, talán ez volt a szerencsém. Végzetes tévedés lenne most elindulnom Veszprémbe! Nem is esem bele ebbe a csapdába! Ellenben szorosan az egyik felhőtorony mellett kezdek spirálozni felfelé, amikor meglátom őket! Négyen vannak és rám vadásznak; de már nem tartok tőlük, a felhő velem van, legalábbis ezúttal. Különben is én otthon vagyok, Veszprém ide csak egy perc nekik pedig igen messzire van Olaszország. Ahogy nézem a műszereimet és az órámat, van legalább még egy fél órám a levegőben Tihany felett bujócskázni. ők ezt nem engedhetik meg maguknak. Most már nem fogtok szűkebb pátriám felett hidegre tenni - mormogom magamban - amikor észrevesznek, mert eszeveszetten rámcsavarnak és nyomják kegyetlenül. ... A Nap felé fordulok és, mielőtt lőhetnének, finoman felhőbe nyomom a gépet. A felhőtornyok laposodó fennsíkján vagyok és búvárhajósdit játszom. Mint egy tengeralattjáró periszkópozok: lassan és finoman emelem ki gépemet a tejfölből, alig látszik ki a kabin meg az antenna a felhőből. Játszópajtásaim a felhő csúcsa fölött köröznek; úgy vélik, hogy lezárták az utamat, de tévednek. Ezt a Játékot nagyon sokat játszottuk még Aradoval a vadásziskolán. Ha látom, hogy felém döntik, akkor vissza! Merülés! Oldalt kiesem a felhőből és újra keresem őket. Akkor vagyok nyugodt, ha ellenőrizni tudom a létszámukat. Persze ők meg engem keresnek, így megy a fogócska vagy tíz percen át. Már kezdtem remélni, hogy szerencsém lesz és egyet elkapok közülük, de egyszer csak hallhatóan csönd lesz: már másodszor járom körül a felhőt és senki! Tihany felett vagyok még mindig, magasság 6,000 méter. Fejem zúg, valószínűleg enyhe magas-44-
