Magyar Szárnyak, 1985 (14. évfolyam, 14. szám)
Bánhidi Antal: A repülés anekdotakincseiből
A macskával kapcsolatban azonban alig fordult meg a fejemben egy-két gondolat, balra alattam repülőteret pillantottam meg. Az égeri repülőtér volt. Már esteledett, talajköd kezdte megülni a völgyeket. Leszállottam. Az égeri repülőtér cseh katonai repülőtér volt. De nem lett semmi kellemetlenségem az engedély nélküli leszállásért, elismerték a rossz látási viszonyok okozta kényszerítő körülményt. Ott aludtam. Éjjel azonban a macskáról álmodtam. De tudtam, hogy ennek semmi jelentősége sincs. Másnapra is párás, alig átlátszó volt a levegő. Hogy lássam: alacsonyan kellett követnem a Prága felé haladó országutat. Már közel volt Prága, amikor a motorom felmondta a szolgálatot. Alig volt időm, hogy a dombok között, egy kis sima területet válasszak ki a kényszerleszálláshoz. Sikerült. Ott álltam a gép mellett, egy országút mentén. Megvizsgáltam a motort. Az egyik szeleprugó felől hiányzott a tányér. Nyilván eltörött és elrepült. Tartalék alkatrészeim nincsenek. Mit csináljak? Azt hiszem, ebben, az esetben másnak is eszébe jutott volna a Lipcsében felejtett macska. De ez csak a múlt, a hiányzó rugótányér a szomorú jelen, de mi lesz most már a jövő? így töprengve — mi mást tehettem? — csüggedten lógó kezeimet bedugtam a bőrkabátom zsebébe. Nem tudom, hogy a lélekbúvárok megfigyelték-e már, az ilyen zsebredugásoknak néha valamelyes lelki stabilizáló hatásuk van. Mintha az ember a zsebredugással megkapaszkodna — önmagában. Ez ugyan akkor nem jutott eszembe, de nem is volt rá időm, mert amint a zsebembe nyúltam, valami furcsát tapintott meg a kezem, íh, nem a fekete macskát! Hiszen ez a fizika tanítása szerint lehetetlen lett volna. Két test egy helyen és egy test két helyen egyidejűleg ugyebár nem lehet. Nem a fekete macska volt! Illetve, mondjuk talán úgy, feketének fekete volt, de nem bársonyból, hanem acélból és az alakja hajszálra egyezett azzal a szeleprugótányérral, amelyik elveszett. Hogy került oda? Miután erre hirtelen — de azóta se — tudtam választ adni, a kérdést levettem a napirendről, gyorsan a helyére szereltem a rugótányért és az így kijavított motorral elrepültem Prágába. Mégiscsak szerencsés ember vagyok — gondoltam magamban — s már nem is gondoltam a macskára. Minek is gondoltam volna? A történetekkel kapcsolatban a macskára gondolni nevetséges középkorba illő 54 Bánhidi Antalnál látogatóban Budaörs, 1985. május 24-én. Balró: Péterdi A. Jánosné, Stifter János (ny. forgalmi pil. kapitány), Bánhidi Antal, Bánhidy Attila (Antal unokaöccsének fia.)
