Magyar Szárnyak, 1985 (14. évfolyam, 14. szám)
Bánhidi Antal: A repülés anekdotakincseiből
küzködés, tanulás és kemény vizsgák után — az én hosszú és sok színes epizóddal díszített polgári pilóta pályafutásom, melynek során mint „milliomos” kapitány, mind az öt világrészt berepültem és a rekord 21.000 repült órának büszke tulajdonosa lettem. Néha, amikor 10.000 méter magasságban repülve, hosszú órákon át a motorok egyhangú zúgását hallgatom sokszor eszembe jut az a bukófordulózó Mustang, a gretai táborparancsnok és „Pedro”. — milyen csodálatos is a sors? Mi lett volna belőlem, ha nem teszem azt a sorsdöntő kijelentést? Vagy ha nem áll akkor hátam mögött a táborparancsnok? Vajon lett-e volna belőlem másodszor is pilóta? — Nem valószínű! — A repülés anekdotakincseiből Bánhidi Antal gyűjtéséből A fekete macska Előre bocsátom, nem vagyok babonás. Nem veszem figyelembe a péntekeket, a 13-as számot (a legszebb repüléseim éppen a 13-as számú Gerléhez kapcsolódnak), nem tiltakozom a start előtti fényképezés ellen. Szóval a sok repülőbabona hidegen hagy. Azonban mégis azt kell mondanom, vannak a repülésben is, mint az élet bármely más terén olyan furcsaságok, amit az ember logarléccel kiszámolni nem tud, s józan, hideg logikával megmagyarázni sem tud. Ilyen az én fekete macskám esete is. 1929-ben, amikor a kis Rómával Svédországban jártam, búcsúzáskor kaptam egy kis fekete, bársolyból készült macskát. Az ajándékozója talizmánnak szánta. Meg is mondta: a macska háromszori használatra elegendő. Háromszor fog segítségemre lenni. Addig talizmán. Azután eltehetem emlékbe. Mosolyogva megköszöntem és bedugtam a bőrkabátom zsebébe. Máris emléknek tekintettem, nem szándékoztam háromszor használni. Nem hittem a macskában, legfeljebb az ajándékozójában. Mert a nyár ott is nyár, a virág ott is virág, s az ember ha fiatal, ott is fiatal, még ha a levegőben járja a világot, akkor is. Nem is adott semmi jelt magáról az én macskám mindaddig, míg útközben a bőrkabátom zsebe már annyira meg nem telt mindenféle felesleges aprósággal, hogy Lipcsében a szállodában kirakodtam belőle. Nem dobtam én el a macskát. Dehogy dobtam! Annál kedvesebb emlék volt részemre. Csupán ott felejtettem a szállodai szobában az asztalon. De ezt csak akkor vettem észre, amikor az útlevelemet kellett elővenni a repülőtéren a zsebemből. A schkeuditz-i repülőtér pedig — Lipcse és Halle közös repülőere — a két város között félúton, Lipcsétől oly messzi van, hogy a viszszatérés a városba elhalasztotta volna az aznapi továbbrepülésemet. Pedig most már sajnáltam a macskát. De belenyugodtam, hogy ez a repülősors, mindenünnen mégsem vihet az ember haza a zsebében egy-egy macskát amerre jár. Lemondtam a macskáról. De nemígy a macska! Az nem mondott le rólam. De én akkor ezt még nem tudtam. Elstartoltam tehát Prága felé, a macska nélkül. Már késő délután volt, mire a Cseh-érchegység 1200 m-es csúcsai fölé értem. Alattam és előttem annyira párás volt a levegő, hogy alig lehetett lelátni a völgyekbe. Támpontul az Elbát kerestem. Végre átcsillogott a homályon keresztül, mélyen lent a völgyben a folyó. Rajta itt-ott uszályokat is láttam. Az iránya azonban nem délkeletről, hanem délnyugatról jött. Megnéztem az apró térképemet: Igen, van egy ilyen szakasza az Elbának, de nemsokára majd délkeletre fordul. Az én folyom azonban nem fordult semerre, hanem egyszerre végeszakadt, s csak néhány patak jelezte a további irányt. Nem tudtam hol vagyok. Eltévedtem. A kis 18 lóerős Rámának nem volt semmilyen navigációs műszere, így iránytűje sem. Ez még nem fordult velem elő. Önkénytelenül is eszembe jutott a macska. Lám, kár volt ottfelejteni! Mint később megtudtam, a folyó az Éger vize volt, amelyet a csehek nemrég hajózható csatornává kotortak. De ez az én térképemen nem szerepelt. Ez tévesztett meg. 53
