Magyar Szárnyak, 1985 (14. évfolyam, 14. szám)
Posgay Antal: Repülőtiszti kiképzés Németországban
tele magunkat a Budapestről futárgéppel kiszállított válogatott ételekből. Igaz ugyan, hogy a német vendégek sem szégyenkeztek amikor étkezésre került a sor. Ezeken a fogadóestéken mindig többszáz vendég vett részt, magasrangú német katonatisztek, külföldi diplomaták és a Berlinben dolgozó magyar újságírók. A sok csillogó egyenruhás között kicsit kopottnak éreztük magunkat az akadémikusi egyenruhában. A szerző A navigációs repülőprogram befejezése után, ugyancsak a Junkers Ju. 34-es gépen 10 órás vakrepülőkiképzésen estünk át. Ez alkalmakkor a pilótaülés ablakait függönyökkel zárták el, a felszállást mintegy harmincperces repülést és a leszállást is függöny mögül kellett végrehajtsuk. Berlini alapkiképzésünket egyhetes kivezényléssel zártuk be, amit egy Berlintől 60 kilométerre fekvő ideglenes repülőtéren töltöttünk el, hogy hozzászokjunk a fronton várható primitív körülmények közötti repüléshez. Ez alkalommal mindegyikünk kb. öt órát repült a Heinkel He-51-es régi vadászgépen amit a spanyol háború befejezése után már csak mint iskolagépet használtak a németek. A He-51-es engem mindig egy koporsóra emlékeztetett, habár repülőtulajdonságai nem voltak rosszak. Ez alkalommal érte századunkat az első két halálos baleset. Az egyik áldozat szobatársam volt. 1943 május végén fejeztük be berlini alapkiképzésünket és ez alkalommal megkaptuk a német pilótajelvényt, amit büszkén viseltem a háború végéig a magyar pilótajelvénnyel együtt. Német növendéktársainkat az alapkiképzés befejezésével egyidőben repülő zászlóssá avatták, így ez alkalommal véglegesen visszaved-10 lettünk magyar egyenruhánkba. A velünk együtt végzett német tisztek minőségéről röviden annyit mondhatok, hogy nagy lelkesedéssel készültek az első bevetésre, de minőségileg legfeljebb csak közepesnek voltak mondhatók. Századunkból mindhárman az első öt között végeztünk, Hayden Sanyival az élen. Sanyi nemcsak kiváló pilóta volt, de egyúttal tökéletesen beszélt németül, ami mind Földi Csicsának, mind pedig nekem komoly segítséget jelentett a kiképzés első hónapjaiban. Repülőóráink száma ekkor körülbelül 80 volt, nem számítva a Horthy Alapnál repült hat órát. A berlini kiképzés sikeres befejezése után megkaptuk beosztásunkat a speciális romboló kiképzésre. Az alapkiképzést befejező növendékek különböző kiképzőtáborokba lettek irányítva, attól függően, hogy a Légierők melyik ágához kaptak beosztást. A beosztás részben az egyéni kívánság figyelembevételével, részben az oktatószemélyzet ajánlata alapján történt. Ötféle lehetőség között választhattunk: vadász, bombázó, felderítő, romboló és szállító. Mi részben Nagy Mihály tanácsára, részben mivel ehhez volt kedvünk, mindhárman a romboló kiképzést választottuk. Rombolókiképzésre a bajorországi Bad Aiblingben levő repülőtérre irányítottak bennünket. Ez a repülőtér egyike volt a legszebb helyeknek, amiket Németországban láttam. Münchentől délre az alpesek lábánál feküdt, elsőrangú tiszti szállókkal és kaszinóval felszerelve. A kaszinó étterméből pazar kilátás nyílott az Alpokra és a kufsteini völgyre. A repülőtér parancsnoka egy idősebb, Lachameier nevű repülőezredes volt aki nagyon barátságosan fogadott bennünket. A kiképzésnek ebben a fázisában már nem egyéneket, hanem Balról: Földi István („Csicsa”) Posgay Antal („Tuci”) és Hayden Sándor („Sanyi”) akadémikusok Bad Aiblingben 1943 nyarán.
