Magyar Szárnyak, 1983 (12. évfolyam, 12. szám)
Kelemen Antal: Igazságkeresés
tam érdemesnek megemlíteni, hogy a Honvédelmi Miniszter 1941. szeptember 20-án kelt 340/M. 31.-1941. számú rendelete a következő mondattal végződik: “Amennyiben szükséges, a repülőgépvezetőket a MALERT-tói hívja be.” Aláírás: vitéz Hellebronth vk. ezds. sk. (Ez a behívás nyilván nem volt szükséges, vagy az is lehet, hogy a MALERT pilótái — Rába Imre kivételével — nem vállalták a SAVOIA-t?) Magam ugyan repültem a SAVOIA-t. Azt hiszem 1939 nyarán, amikor az Éje. Száll. Szd. alakulóban volt, kérésemre Bátyám csinált velem 2—3 iskolakört a szombathelyi В reptéren. Utána néhány egyedülrepülést végeztem vele és azóta sem ültem benne az erdélyi bevonulásig. A rakamazi legelőre — mint készenléti reptérre — való kihelyezéskor egy ötödik pilótára volt szükség. Így Bátyám maga mellé vett, mint belső balkísérőt. Az öt Savoia-val szoros kötelékben gyakoroltunk a kolozsvári díszelgéshez. Üres gépekkel, minthogy az Éje. Zlj. v. Bertalan Árpád parancsnoksága alatt földön díszmenetelt. A leírt repülések során teljes mértékben igazoltnak találtam Majoros János megállapítását, mely szerint a SM-75 kereszttengely körüli hullámmozgásban mindig nagyobb amplitúdókat írt le, lassú magasságvesztéssel. Ez a jelenség “dinamikus instabilitás” néven ismeretes. És ez legfőképpen kötelékrepülésnél volt problematikus: az olajhidraulikus magassági trimmelővel szüntelenül helyesbíteni kellett a gépek egymás közötti magasságát. Félórás edzés után csurgóit az izzadtság rólunk. (Magassági kormányzás csupán kézi erővel nem volt lehetséges.) Ezek után mintegy 30—35 órám lehetett a Savoia-n, amikor a sebesültszállító Savoia repgép részleg parancsnokságom alatt megalakult Budaörsön. A Kárpátok átrepülése most egészen más nehézségekkel állított szembe. Miután a H. M. elvben letiltotta az őszi felhőkbe burkolt Kárpátok átrepülését — sorozatos zuhanások,. ill. hegynek-repülés volt az ok — nem volt többé sem rádióirányítás, sem időjárásjelentés erről a területről. Az első sebesültszállító repülést Krivoj Rog-ból Budaörsre közösen hajtottuk végre Rába Imre t. hdgy-al, aki a MALERT pilótái közül önként vállalta ezt a feladatot. Október eleje lévén persze még nem találkoztunk szélsőségesen rossz időjárási viszonyokkal, később azonban annál inkább. 1941. november 1-i utam Dnyepropetrovsk-Budaörs között (akkor még nem tudtam, hogy az utolsó lesz) repülő életem legsötétebb emléke marad. A start hajnalán —8 C-fokra ébredtünk. A gép magassági trimmelője csak huzamos ide-oda állítás után volt hajlandó működni. 4—5 kísérletre nem reagált, amíg végül a felgyülemlett túlnyomás hatásaként ütésszerűen állított át. Miután Pervomajskban feltankoltunk és átrepültük Kolomea-át, tanácsos lett volna erősen emelkednünk, mert a Kárpátok felett tömör strato-cumulus front várt ránk. Magassági kitérést a súlyos sebesültek nem engedtek meg (légzőkészülék nem állott rendelkezésre), oldalirányú kitérést az üzemanyag (3600 liter) mennyisége tett lehetetlenné, különösen NY-i szél esetében. A sebesültek fogadására egyedül Budaörs volt felkészülve, így a legrövidebb utat kellett választanunk. Ez arra vezetett, hogy kb. 3200 m-en “ideálisnak” Vöröskeresztes szolgálat SM-75-el. Üzemanyagtöltés Kriwoj-Rog-ban. A gép pilótái: Kelemen Antal fhdgy., Rába Imre hdgy. mondható jegesedés következett be. Teljes gáz (!) mellett enyhén süllyedni kellett hagynom a Savoiat, hogy legalább a 170—180 km/h sebességet tarthassam, ami a műszerek működtetéséhez minimálisan elegendő volt. Negyed órán belül kifogyott magasságtartalékunk. Érzésem szerint a Kárpátok csúcsai felett — vagy talán között — lehettünk, 2000 m körüli magasságban. Éjszakát megközelítő sötétségben (a szárnyvég sem volt látható) tapogatództunk előre; Mónus zls. megfigyelő arca zöldnek tűnt a műszerek gyenge fényében. Magam tudtam, hogy az egyetlen, amit tehetek, az irány- és főleg sebességtartás, ha további magasságfeladás mellett is. A Mindenhatóba vetett rendületlen hit és a kiengesztelő érzés, hogy a sebesültek nincsenek tudatában a helyzetnek, eredményezte, hogy átvészeltük ezt a majdnem egy órát. Várakozók a feltöltésnél. Balról: Mónus Pál zls. megfigyelő, Rába Imre hdgy., orvos szds., Kelemen Antal fhdgy., Takács László hdgy. Az egyetlen, ami manuálisan foglalkoztatott és minden figyelmet magára vont, a trimmelő volt. Néhol működött, néhol nem (vagy túl hevesen reagált), de mindenesetre hozzásegített a gyalázatosán lassan múló percek kitöltéséhez, áthidalásához, mígnem mélyen hazai terület felett ismét nappal lett. Sűrű esőbe jutottunk; a légcsavarokról leváló jégdarabok hangos dörrenéssel 17
