Magyar Szárnyak, 1983 (12. évfolyam, 12. szám)
Kelemen Antal: Igazságkeresés
IGAZSÁGKERESÉS Majoros István “Szakvéleménye” illetőleg a “Vádindítvány” c. könyv és film nyomán írta: Kelemen Antal szkv. rep. szds. Mindenekelőtt sokszor köszönöm az “Örökös Tagság”-ot, amellyel a Magyar Aero Múzeum közgyűlése — élén Nemes Bandival — kitüntetett. Most pedig szeretnék a SAVOIA MARCHETTI SM-75 típusú repülőgép körül kiújult vitához hozzászólni. Mint közvetlenül érintett, erre kötelezve érzem magam. Elsősorban és különös tekintettel Bárczy János Budapesten megjelent könyvére és a Magyar Televízió “Vádindítvány” című filmjére. Előbbire egyértelmű választ adott tavaly elhunyt felejthetetlen bajtársunk, Tassonyi Edömér, valamint a Magyar Szárnyak szerkesztője Dr. Ormay József. Egy pontra mégis vissza kell térjek: a “Vádindítvány”-ban unalomig ismételt megállapítás, hogy a SM-75 gépek műszaki problémák miatt nem voltak felvéve a M. Kir. Légierők hadrendjébe, semmiféle pro vagy kontra konklúziót nem hozott azok bevetéséről. Az öt Savoia (SMA-SME lajstromjelekkel) két éven át nagyobb panasz nélkül repült mint forgalmi gép a MALERT állományában. Ettől eltekintve: eszébe jutott volna egyikünknek is megkérdezni, hogy benne van-e a (pl. E-105 jelű) Savoia a Légierők hadrendjében? És talán csak igenlő válasz esetében ültünk volna bele? (E-101—E-105 volt az öt Savoia lajstromjele a Légierőkhöz való átadásuk után). Erdélyi bevonulás 1940 szeptember. SM- 75 a sáros rakamazi repülőtéren. A másodikra — Majoros bajtársunk szakvéleményére — azonban hosszabban kell kitérjek. Erre a Sebesültszállító Savoia repülő különítmény történetének megörökítése is ösztönöz. Ott kell kezdjem, hogy miután a TF osztály mindkét He-lll-es gépe ellenséges behatás folytán további bevetésre alkalmatlanná vált, a két gép személyzete Mersich “Mörével” és magammal, mint pilótákkal átmenetileg “munka nélkül” maradt. (A két jó öreg HEINKEL a LFKCS legendás állományából származott A TF osztály későbbi négy He-lll-esét csak 1942 kora tavaszán hoztam át Berlin-Oranienburgból. Ez a négy 16 gép vonult ki 1942 június elején a hadműveleti területre. Valamennyi “second-hand” példány volt.) 1941 szeptemberében tehát hazamentem Sopronba. Abban a hitben kezdtem el szabadságomat, hogy Anyámmal az 1941 év tavaszának tragikus eseményei után végre néhány békés, gondatlan napot tölthessek együtt. A harmadik, vagy negyedik napon anyám a Légierők Parancsnokságának következő táviratát tette elém: “Azonnal vegye át Csepelen a sebesültszállításra átépített Savoia SM-75 gépet. Részletes parancs Budapesten következik.” Anyám, könnybelábadt szemmel egyetlen kérdést tett hozzám: “Hogy lehet az, hogy kifejezetten reád esett választásuk? Ügy látszik, más nem vállalta, de ahogy téged ismerlek, beülsz a Savoia-ba ... a történtek után is ...” — “Háború van”, válaszoltam - “nem először életedben ”* Másnap Csepelen első lépéseim a Savoia-hoz vezettek. Természetesen a magassági trimmelő volt az egyetlen pont, ami alapvetően érdekelt az “átépített” gépen: minden a régiben maradt. A kormányon változatlanul ott ékeskedett a két hidraulikus-billentyű a fej-, illetve a faroknehézre állításhoz. Hiába kutattam a várt kiegészítő jellegű mechanikus (kézi) működtetésű megoldás után. Jelentkeztem Dóczy őrgy. úrnál, a RKI parancsnokánál: “Sajnos meg kell állapítsam, hogy a Savoia egyetlen műszaki problémáján — a trimmelőn — nem történt változás.” Dóczy: “De talán feltűnt neked, hogy az utasteret átalakítottuk 8 fő fekvő és 6 fő ülő sebesült részére, valamint, hogy a lövésztornyot, ill. teknőt leszereltük róla. A trimmelőre már nem volt időnk! Egyébként a gép kész a berepülésre.” Visszaemlékezve, nem volt csoda, hogy kifogytam az “Alázatosan jelentem”-ből: “Akkor holnap újra kijövök és átveszem a gépet. Őrnagy úr megért, ha azt mondom, hogy “vegyes érzelmekkel!” “És mikor óhajtod berepülni!” “Úgy látszik az őrnagy úr ezt is az én kötelességemnek tartja?” “Magától értetődik” — így Dóczy — “mit gondolsz, ki repülje be?” Azt szerettem volna mondani, hogy én csak egy szabadságolt TF pilóta vagyok — de ezt ő is jól tudta. így — a kirobbanás határán — csak megemlítettem: “Azt hittem, hogy őrgy. úr beosztottjai mind válogatott berepülő pilóták . . .” Mielőtt azt válaszolhatta volna, hogy “ez nem reád tartozik”, hátra-arccal elhagytam irodáját. Nem tartót -* Anyám, vitéz Kelemen Károlyné 1914 augusztusában a legelső között lett hadiözvegy, három 1—5 éves korú fiúgyermekkel. A középső — Károly — a Veszprémben 1941. április 12-én lezuhant eje. szállító Savoia-ban vesztette életét.
