Magyar Szárnyak, 1982 (11. évfolyam, 11. szám)

A Szent László Hadosztály repülő lövészei

mögötte. Zörgést hallunk előttünk. A ködből kiválik egy jól megtermett ruszki, hóna alatt a davajgitárral (orosz géppisztoly) és jön felénk. Valamit mond is. Az őrmester vála­szol. Odaér hozzánk. Elkapják. Be­fogják a száját, tompa puffanás hal­latszik és utána néma csönd. Ezt jól megúsztuk, gondoltam, de korán örültem. Jobbról is és balról is és élőiről is tüzeltek. Szerencsére a sö­tétség, a köd a mi pártunkon volt. Nem láthattak bennünket, csak a zajból sejthették, hogy hol va­gyunk. Ordítok, hogy együtt ma­radni, csatár tűz jobbra és balra. Nincs ugyan parancsra szükség, de a parancs ilyen helyzetben jó lélek­tani hatással van. Meggyorsítom az ütemet. Ősze Feri mellettem sánti­­kál. Másik oldalamon Lőcsér tize­des szalad. Villám golyószóró van a hóna alatt. Futás közben tüzel. Va­laki mellette fűtés tartja a hevedert. Hátam mögött lárma. Megállani nem lehet. Éjszakai áttörésnél az egyedüli megoldás az, hogy gyor­san át kell jutni az ellenséges vo­nalon. Nem tudom megállapítani, hogy milyen erős a ruszki. Kapasz­kodunk felfelé — azt hiszem, hogy órákig tart —, pedig csak percek­ről lehet szó. Hallok orosz kiabálást hátulról, de egyre messzebbről. A lövések is ritkábbak. Előttem látom a műutat. Tudom fejből, hogy pár­huzamosan fut a Garammal. Kezd világosodni. A köd azonban hála Is­tennek sűrű. Átfutunk a műúton. Rövid idő múltán egy nagyobb épü­letet látok. Ez csak a malom lehet, emlékezem a térképre. Látom a Ga­­ramot is. Na "hálistennek" itt va­gyunk, de most aztán mihez kezd­jünk. Á golyószórósnak kijelölöm a tüzelő állást. Van körülöttem vagy húsz ember, azokat is tüzelő állásba rendelem. Kiadom a parancsot, hogy tüzet nyitni csak az én paran­csomra lehet. Nem akarom, hogy a ruszki idő előtt felfedezzen bennün­ket. Lassanként gyülekeznek a töb­biek is. Megérkezik Mátrai hadnagy is, aki a zászlóalj sereghajtója volt. Szabó hadnagyot nem látom. Sza­kaszával együtt elkeveredett. Csak január végén kerültek elő, amikor is egy zsolnai fiakkeron vonultak be. Ők Kéménd alatt értek partot és ott úszták át a Garamot. Megállapítjuk, hogy Kéménd és Kicsind között a vízimalomnál va­gyunk. Kicsind tőlünk délre lehet, úgy kilométernyi ttávolságra. Szó­lok Mátrai Karcsinak: "Négy ön­ként jelentkezővel derítsd fel a fa­lut. Kerüld a harcot." Karcsi félóra múlva visszajött. Jelenti, hogy orosz gyalogság van a faluban, és a Garam partján két páncélost látott. Beszélt egy öreg magyarral, aki mondta, hogy sok a ruszki a falu­ban és "Sztálin Jóska" tankokkal vannak felszerelve. "Jól bele es­tünk a piszokba", fűzi hozzá sze­mélyes véleményét. Közben még mindig szállingóznak az emberek. Vagyunk vagy hatvanan. Hárman vagyunk tisztek. Van négy villám­­golyószórónk, két páncél öklünk, Ősze Ferinek géppisztolya van, az embereknek meg van a fegyvere, lőszerünk van. Mérlegelem a helyzetet. Két es­hetőségünk van. Vagy nekime­gyünk a falunak és elfoglaljuk, vagy úszunk. Ha el is foglaljuk a falut, ami egy nagyon nagy "ha", akkor is úszni kell, mert Kicsinden nincs híd. Azonkívül a falu megrohanásá­­val magunkra hívjuk az oroszok figyelmét. Nem ismerjük az erejü­ket. Ha szemük láttára kell átúsz­nunk a Garamot, akkor halomra lő­nek bennünket. Nézem a Garamot. Sebes víz a Garam. Meg is van áradva. Lehet úgy hatvan méternyi, vagy valamivel több is. A folyó szé­lei be vannak fagyva. Szép jégtáb­lák úszkálnak benne, amint nagy gyprsasággal sodorja őket az ár. Úszni, vagy meghalni, vagy meg­adni magunkat, egyik sem kecseg­tető. A sok rossz közül a legelfo­­gadhatóbbnak az úszás tetszik. Né­zem a túlsó partot. Jóval magasabb mint az itteni part. Nincs sok idő a latolgatásra. Parancsot adok, hogy a malom ajtajait szedjék le. Arra rakjuk a ruházatot és a fegyvereket. Magam is levetkőzöm. Leülök a jég szélére és belelógatom a lábamat a vízbe, hogy előírás szerint lehűtsem a testem. Á jég beszakadt alattam. Elkezdek úszni. Sebes víz a Garam és hideg is, így december vége felé. Hátra nézek és látok néhány embert úszni, már a folyó közepe felé. El­érem a túlsó partot. Leállók, majd felhúzom magam a partra és pilla­natig kinyújtózom. Ez csak egy pil­lanatig tart. Mozogni kell, mert ha megállók, esetleg nem tudok majd megindulni. Felugrok és futni kez­dek a falu felé. Hátranézek és lá­tom, hogy néhányan futnak utá­vitéz Pá/yi György szkv. szds. nam, ingben és glóriában. Az ing rajtam megfagyott, lábaimat nem érzem. Végre elérem a falu szélét. Emberek futnak elibém. Távbeszélő katonák. Megragadnak és bevisz­nek a legközelebbi házba. Elvesz­tettem a hangom. Suttogni próbá­lok. Nagy lavórba állítanak bele és elkezdenek hideg vízzel dörzsölni. A házigazda meleg bort ad. Lassan­ként megszűnik a dermedtség. Ru­hám nincs. A házigazda ad egy madárijesztőről lehúzott nadrágot. Kerítenek egy pár rongyos gumi­csizmát. Zubbonyt ad az egyik táv­beszélő katona. Ingem nincs. Kér­dezem a távbeszélő honvédtől, hogy honnan tudok telefonálni. El­vezet a parancsnokságra. Felhívom a hadosztály parancsnokságot és jelentem, hogy a zászlóalj egy része még a túlsó parton van. Segítséget kérek, hogy áthozhassam őket. Se­gítséget nem tudnak adni. Kimentem a faluba, majd elin­dultam a Garam felé. Egy német ro­­hamlöveg állt a falu szélén. Meg­kértem a németet, hogy vigyen ki a folyópartra, én vagyok a túloldalon rekedt alakulatnak a parancsnoka. Felültet maga mellé. Átadja bun­dáját. Elérjük a Garamot. Még so­kan vannak a túlsó oldalon. A tuta­jozás még folyik ajtókkal, geren­dákkal. Északra, Kéménd felé lá­tunk egy pár németet. Sietve vet­kőznek és bevetik magukat a vízbe ők is. Visszamegyünk a faluba. Megköszönöm a német szívessé­gét. Kezdem a faluszéli házakat 83

Next

/
Oldalképek
Tartalom