Magyar Szárnyak, 1982 (11. évfolyam, 11. szám)
A Szent László Hadosztály repülő lövészei
Mi, a Légierőkből alakult repülő lövész ezred katonái megpróbáltunk helyt állani a földi harcokban is. A magyar történelemírás bizony mostohán bánik ezzel a ténnyel és nekem, mint az egyetlen életben maradt magasabb parancsnoknak a kötelességem a repülő lövészek néhány harccselekményét megörökíteni. December 28-án, nagy veszteség árán kiürítettük a letkési hídfőt. Azonnal jelentkeztem az ezred parancsnok harcálláspontján, Heinrich István alezredesnél Ipolyszalkán. Jóval éjfél után járt az idő. Heinrich Pista bácsi kezet rázott velem, régi ismerősök voltunk. Ö volt az első repülő parancsnokom Pécsett a közeitelderítőknél. Leültetett egy bőr díványra. Elkezdtem a jelentésemet. Be akartam számolni az első zászlóalj veszteségeiről, a jelenlegi állományról az esetleges utánpótlás szükségességéről. Hogy meddig jutottam el, azt nem tudom. Jelentéstétel közben elaludtam. Mire felébredtem már világos nappal volt. Pista bácsi megkínált egy forró feketével. Feketézés közben elmondtam, hogy hirtelen szállítottak el bennünket Székesfehérvár alól Letkésre. Ott, mivel más élelem nem volt, szalonnán és kenyéren éltünk, és bort ittunk. A letkési hegyoldal szőlővel volt betelepítve. A szőlőspincék nagyszerű bunkerok voltak a decemberi 10 fokos hidegben. Most aztán itt vagyunk, jelentettem. Felszerelésben és haditapasztalatokban messze alulmaradtunk az oroszokkal szemben. Ami hiányzott anyagban (és de sok hiányzott), azt pótolta a repülő szellem. Jelentéstétel után kimentem a körletbe. Elvegyültem az embereim között. Sok ismerős arc hiányzott. Elesett három századparancsnokom. A szakaszparancsnokok többsége is vagy elesett, vagy megsebesült. A nehézfegyver század megsemmisült. Páncéltörő fegyverek nélkül voltak. Orosz harckocsi támadás letaposta őket. A 800 főnyi zászlóaljból 180-an maradtunk meg. Négyen voltunk tisztek. A többi vagy elesett, vagy megsebesült, vagy fogságba esett. Jól ismertem a legénységemet. A kiképzési idő alatt sokat beszélgettem velük. Nagyrészük szükségben nőtt fel. Csepeli és angyalföldi fiúk voltak. Nevetve mesélték, hogy cipőjükről ismerték fel az embereket. Ugyanis pince lakásban nőttek fel. Bámulatos volt a hazaszeretetük. Önként hagyták ott a "kényelmes" repülő szolgálatot. Jellemző, hogy a mi alakulatunkból nem szökött meg senki. Összetartotta őket a betyárbecsület, a repülő szellem, talán nagyzolás nélkül mondhatom, a hősies hazaszeretet. Egyelőre tartalékba tettek bennünket. Nem tartott sokáig. 16 órakor kaptam a parancsot, hogy Szálkái Pusztára települjek át, ahol további parancsot fogok kapni. 18 órakor kaptam a parancsot Lajtos Árpád vezérkari őrnagytól, a hadosztály vezérkari főnökétől, hogy egy századot vessek be Ipolykeszinél folyammegfigyelésre, az ott lévő ejtőernyős zászlóalj megerősítésére. Nem tetszett a parancs. Az aknavető szakaszomat már Ipolyszalkán kellett hagynom, ugyancsak az ejtőernyősök alárendelésében. Egy óra múlva Lajtos újból felhívott azzal, hogy a már elindított századot rendeljem vissza. Ez már lehetetlen volt. A parancs így folytatódott: foglaljon védőállást Garampáld és Kéménd vonalában. Tájékoztatást a helyzetről elfelejtettek adni. Nekem az volt a megítélésem, hogy az oroszok már kierőszakolták az átkelést az Ipolyon. Ilyen körülmények között az én zászlóaljam (már ami megmaradt) a védőállást elérni nem tudja és a megsemmisülés áll előttünk. Feltevésemet igazolták az éjszakai események. A sötétben az erdős terepen lasHADÜGYMIN1SZTERI KIHALLGATÁS Öltözet: dísz, soron- és renden kívül. Az új ejtőernyős parancsnok zubbonyán sűrűn egymás mellett sorakoztak a legszebb háborús kitüntetések. A vezérkari parolin alezredesi rangjelzés volt. Zubbonyán volt a csapattiszti jelvény, az új és alig ismert ejtőernyős jelvény és az első világháborúban szerzett német kitüntetések. Egy fiatal testőr tisztnek feltűnt a szokatlan “összeállítás”. Rendőrt hozatott és a nyílt utcán leigazoltatta vitéz Szügyi Zoltán alezredest, mint gyanús egyént! Bocsánatkérőleg mondta utána, hogy nem hitte, hogy ilyen egyenruha, ilyen összeállítás létezhet a honvédségben. Szügyi alezredes jó humorú ember volt. Mosolyogva engedte útjára a nagy zavarában hebegő testőrt. 82 san tudtunk csak előre haladni. Feljött a hold, ami nagy segítség volt. Éjfél felé leesett a köd. Amikor Garampáld közelébe értünk, az alattunk lévő erdei mély úton motorbúgást, nagy páncélos csörgést és nagy lármát hallottunk. Ősze Ferivel, az első század parancsnokával és két emberrel leereszkedtünk a meredek oldalon, hogy lássuk, hogy mi állja az utunkat. A köd nagy segítség volt. Segített az oroszok nagy biztonságérzése is. Nem számítottak itt ellenségre. A mély úton páncélos kötelékek gyalogsággal keverve vonultak dél felé. Visszahúzódtunk a kb. 200 méterre lévő magaslatra és összedugtuk a fejünket Ősze Ferivel és Mátrai Karcsi hadnaggyal. Feri, aki szilánkkal a lábában nehezen mozgott, azt javasolta, hogy várjuk meg, amíg a ruszkik elvonulnak. Egyszer csak véget kell érjen a végtelen hosszúra nyúlt felvonulás. En át akartam törni az oroszokon, de Ősze Feri javaslatát fogadtam el. Vártuk, míg elfogynak a ruszkik és azt gondoltuk, hogy akkor átmegyünk a túlsó dombra és ha szerencsénk van, akkor talán kijutunk a bekerítettségből. Végigjártam a terepet, ahol a legénység fáradtan pihent a földön, vagy fának dőlve pihentették fáradt tagjaikat. Közöltem velük, hogy a felszerelésből a fegyveren és lőszeren kívül mindent el lehet hagyni. Cigarettázni, beszélni tilos. így vártunk vagy másfél órát. Végre csend lett. Közben kiértékeltem a lehetőségeket. Déli irányban a repülő ezred parancsnoksága felé kitérni már nem lehet. Garampáld és Kéménd előtti híd már orosz kézen kell, hogy legyen. Egyelőre kiadtam a parancsot, hogy oszlopban szorosan felzárkózva vonulunk az út túlsó oldalára, fel a szemben levő dombra. Az élen hárman haladtunk Ősze Ferivel és egy felvidéki őrmesterrel, aki tudott oroszul. Már majdnem fenn voltunk a dombon, amikor hallottam a sztojt. Beleütköztünk egy orosz tábori őrsbe. Az őrmester megszólalt mellettem: "Ruszki szoldatski, nye bojsz." Ezek után mentünk előre. Pisztoly az egyik kézben, rohamkés a másikban. Tudtuk, hogy közelharc lesz ebből. Piszok dolog az éjjeli harc. Soha sem tudja az ember ki, és hol van előtte, mellette és
