Magyar Szárnyak, 1982 (11. évfolyam, 11. szám)
Gaál Gyula: Repülő a sivatagban
Végre 1941. június 7-én kora délután a két Heinkel 111-es a levegőbe emelkedett. A leszálló gépet Almásy vezette, a másikat Haller százados, s ezen volt Ritter őrnagy is. Mindkét gép német felségjelet viselt.(ll) A megbeszélt helyen senkit sem talál-A Imásy László Ede német őrnagyi egyenruhában tak. Almásy az út felett alacsonyan csaknem Kairóig repült, de hasztalan: az egyiptomi tábornok és kísérete sehol sem volt. Másnap a templomi adás jelentette, hogy árulás történt, a pasát valószínűleg letartóztatták, s ezzel a saját biztonságuk érdekében befejezték az adást. Valójában az történt, hogy Masri pasa Husszein Zulfikar repülő őrnaggyal szándékozott a heliopolisi repülőtérről a megbeszélt helyre repülni. Közvetlenük a felszállás után a pilóta ismeretlen okból le akarta tenni a gépet, s e közben belerepült egy pálmafa tetejébe. A gép a földnek vágódott, de egyiküknek sem történt baja, sőt a tábornokot sikerült megmenteni a brit repülőtéri személyzettől. Masri pasát azonban néhány hónap után elfogták és letartóztatták. Ezt Ritter azonban csupán a háború után tudta meg. Július közepén Ritter egy meglehetősen tapasztalatlan pilótával szállt fel, hogy két ügynököt ledobjanak az arcvonal másik oldalán. A vállalkozás tragikusan végződött, a Aghei Gialo* LIBIA He 111-es kénytelen volt a tengerre kényszerleszállni, az egyik utas meghalt, Ritter megsebesült. Ezután Ritter hamarosan visszatért Németországba és a különleges csoport parancsnokságát Almásy vette át.(8) 1941 végén Almásy parancsot kapott két német ügynöknek az arcvonalon való átjuttatására. Eppler és Sandstede 1942 februárjában érkeztek meg Berlinből. Ezúttal Almásy autóval szándékozott átvinni a két arabul beszélő németet. Három hónapos előkészület után, 1942. április 29-én, a két zsákmányolt Ford teherkocsival és a két féltonnás Ford kocsival felszerelt részleg készen állt az indulásra. (8) A tervezett út Tripoliból kiindulva a Nílus parti Assziutig (Asyut) 2800 km volt. Minden símán ment a Gialo Oázisig, ahol Almásy megdöbbenve észlelte a csoportja által használt olasz térképek pontatlanságát. Légi felderítést végezvén az oázisból, Almásy azonnal látta, hogy a mélységben több száz kilométerre terjedő homokhegyek átszelése rengeteg időbe és üzemanyagba kerülne. Ez a kínos felfedezés felborította a terveket. Ezenkívül az oázis vize tárolásra alkalmatlan volt és így az ivóvízszükségletet egy távolabb eső kútból kellett beszerezni. A tervek módosítása után a nyolc személy bői álló csoport elindult a Gialo Oázisból, Almásy és Eppler az első kocsiban. A keményre száradt tere’Bengázj Kufra Oázis SZUDÁN ■—— az Almásy csoport útja 1. itt fordultak vissza 2. ellenséges benzin raktár 3.az 1937-ben elásott kanna viz 4. itt váltak el a két némat «gynaktOl pen az első két nap elég gyorsan telt el, de azután hatalmas homokdünák állták útjukat. A homokdombokon való átkelés meglehetősen veszélyes és bizonytalan vállalkozás volt. A megfelelő Kairó EGYIPTOM Kharga Oázis szögben álló kocsi teljes sebességgel felrobog a düna tetejére, de közvetlenül a tető előtt változtatni kell az irányt és féloldalasán leereszkedni a másik oldalon. Ha az irányváltoztatás nem történik a megfelelő pillanatban, akkor a kocsi a másik oldalon háromtól harminc méterig zuhanhat az űrben, hogy azután belesüllyedjen a homokba, ahonnan lehetetlen kihúzni. Ez volt az egyetlen esély az átkelésre. S ez így ment a következő két napon 120 fokos hőségben, mialatt csupán 30 km-t tettek meg. A harmadik napon a csoport orvos tagja erős gyomorfájást, von Steffens törzsőrmester pedig szívrohamot kapott. Almásy nem tehetett mást, mint visszafordult és a levert emberek öt nap múlva ismét Gialóban voltak. Május 11-én Almásy ismét készen állt az útra. Az eredeti csoportból egészségi okokból hárman visszamaradtak. Ezúttal más irányba mentek és a hatodik napon egy hatalmas, fekete bazaltfensíkra értek, amit a természet méteres szikladaraboktól ökölnyi kövekig sűrűn megszórt, úgy, hogy az átkelés lehetetlennek látszott. Almásy felderítésre indult és 5 órai kóborlás után sikerült egy aránylag tűrhető utat találnia a kőrengetegben. Az átkelés hat óra hosszat tartott csigalassúsággal. A másik oldalon a távolban a Kabír hegység vonulata emelkedett eléjük. Almásy ismét előre ment. Útitársai vakon bíztak benne és boszorkányos tájékozódóképességében, s tudtak, amit egyszer szemre vett, azt sohasem felejti el. 1937-ben már egyszer átkelt ezen a hegységen, de keleti irányból, most pedig nyugatról kellett utat találnia. Társai csodálattal tekintettek rá, amikor rövid tájékozódás után a Gilf el Kabir lábánál megtalálta hat esztendővel azelőtt elásott kannáit. A bennük levő víz iható volt! Almásy innen rejtjeles rádió üzenetet küldött Gialo Oázisba, majd Rommel vezérezredes főhadiszállására, megadva az utat, amin egy egész páncéloshadsereg az ellenség hátába kerülhet. Újabb három órás felderítés után talált egy megfelelő átkelőhelyet a hegységen és május 22-€n este alattuk feltűntek Kharga Oázis fényei. Másnap hajnalban két kocsi megindult az útban fekvő, kikerülhetetlen oázis felé. Közelebb érve látták, hogy katonaság van 31
