Magyar Szárnyak, 1982 (11. évfolyam, 11. szám)

Pilótakiképzés a Horthy Miklós Nemzeti Repülő Alapnál

széltében-hosszában használták a de­mokratikus (kommunista) hadsere­gekben. A spanyol hadseregben is csaknem napjainkig használták azo­kat. Kiselejtezés után szétszedve, be­­ládázva még jó áron el tudják adni. Magam is ismerek itt lakóhelyemhez közel egy Bill Natale nevű amerikai repülőt, aki megvásárolt egyet, most rakja össze, hogy műrepülési vágyait kielégítse. 10 órától 11 óráig gépápolás, a gé­pek üzemanyaggal való feltöltése és a következő repülésre történő előké­szítése volt a feladatunk. 11 órától 12 óráig elméleti oktatás a tanteremben, amelynek anyaga: navigáció, időjárástan, repülőgép­tan, motortan, földrajz és repülő gyakorlati szabályzat voltak. Délben ebéd, utána pihenés és ta­nulás. 3 órakor eligazítás, utána repülés; repülés után gépápolás, a gépek üzemanyaggal velő feltöltése és utá­na repülőgépeknek a repülőtér szé­lén való elhelyezése következett, a gyakori bombázások és esetleges ala­csony támadások hatásának csök­kentése végett. 5.30 órától 6 óráig fegyelmező gyakorlatok, amit nem részletezek. 6 órától 7 óráig elméleti oktatás folyt. 7 órakor volt a vacsora. Vacsora után énekszóval vonultunk a szállás­körletünkbe, ahol tanulás, szórako­zás, tisztálkodás következett. 9 órakor volt a takarodó, ami egy eset kivételével meg is történt. Abban a bizonyos esetben napos tisztünk Szántósy János oktató leoltotta a há­lóterem világítását és jóéjszakát kí­vánt. Strider Péter növendék hason­ló válasz helyett sikamlós feleletet adott. Viccesen hangzott, nagy kun­cogás követte, napos tisztünknek azonban elfogyott a humorérzéke, felkapcsolta a világítást és falrengető hangon megkérdezte: Ki volt az? Halálos csönd volt a válasz. Na, majd én megtanítom az aks-jelölt urakat. Ugrás ki az ágyból — volt a következő parancs. Mindenki “vi­gyázz”-ba merevedett pendelyben az emeletes ágyak végén. Azután meg­kezdődött a hullámvasutazás. Ez csupán azt jelentette, hogy egymás után sorban az egyik ágy tetején, a másik ágynak pedig az alsó matraca alatt kellett átbújni. Az első 10 perc­ben még tetszett is a furcsa testgya­korlás, aztán kezdtünk beleunni. Wieland Aladár első éves akadémikus korában. Napos tisztünk azonban csak bizta­tott. Később mind jobban belefá­radtunk, megizzadtunk, végül talán egy jó félóra múlva, mikor már po­rosán, piszkosan, verejtékezve von­szoltuk magunkat, megállt a hul­lámvasút. Azon az éjszakán alud­tunk legmélyebben és megtanultuk örökre azt, hogy nem szabad tiszte­letlenül visszapofázni. Térjünk azonban vissza a lényeg­re. A kiképzésre összesen 5 gép állt rendelkezésünkre, mindegyik gépre 7 növendék volt beosztva. Megint csak szerencsés fickónak nevezhetem magam, mert Kováts Sándor főokta­tó csoportjában repültem. Gépünk a HA-LDU lajstromjelű Bücker Jung­­mann volt. A motor alapgázzal járt, amikor beszálltam a gépbe, bekötöt­tem magam, megvizsgáltam a ben­zincsap állását, a farokkereket rögzí­tettem és elharsogtam, hogy “ben­zincsap nyitva, farokkerék rögzítve”, azután begurultunk a starthelyre. Jobb karunkat feltartva engedélyt kértünk a startertől az indulásra. Amikor az indító zászlójával enge­délyt adott az indulásra, kinéztünk magunknak egy távoli pontot és a gép orrát figyelve, gázt adtunk. Amíg egyedül repülök nem lettünk, gyönyörködhettünk az előttünk ülő oktatók nagy fejében. Sokszor a mo­torzúgást túlordítva tömték fejünkbe a repülés tudományát. Hála a Teremtőnek, hogy előző­leg már 4 évig a Cserkészrepülőknél vitorlázó repülőgépen repültem, ami nagyban hozzájárult gyors előreha­ladásomhoz. Ha jól emlékszem, 32 kétkormányos felszállás után a főok­tató nagy barackot nyomott a fejem­re és azt mondta, hogy most pedig elmész egyedül. Szívem abban a pil­lanatban a torkomba ugrott, azon­ban az örömteli valóság hamarosan elnyomta az aggodalmamat és elin­dultam első motoros egyedülrepülé­­semre. Fokozatosan gázt adva, előre nyomtam a Jungmann orrát és foko­zódó gyorsulás után a magassági kormánnyal bűvészkedve észrevétle­nül elloptam a földtől. A remekbe­szabott felszállás után gyorsan emel­kedve ráfordultam az iskolakor rövid falára, majd a hosszúfalra, vízszin­tesben, utazósebességgel. Az egye­­dülrepülés magasztos érzésétől eltel­ve, fütyörészve, énekelve folytattam az iskolakört, azután a gázt visszavé­­ve, siklásba vittem a gépet. Ereztem, hogy leszállásomat mindenki félmé­terre nyújtott nyakkal figyeli. Jó ér­zékkel kilebegtettem a gépet, azután néhány méterre a “T” leszállójeltől igazi hárompontos vajleszállást pro­dukáltam. Ami ezután következett, arról mélyen hallgatnom kellene, de valahogyan nem visz rá a lelkiisme­ret. A jól sikerült leszállás után ugyanis elbíztam magam és a folyta­tás legfontosabb részére, egy kitűzött pontra való összpontosításra nem fordítottam kellő gondot. Kigurulás­­nál ugyanis nem szabad a gép orrát eltérni hagyni, hanem a teljes lelas­sulásig egyenesben kell tartani, és miután erre nem sok ügyet vetettem, bizony majdnem berádliztam, helye­sen, csaknem bepördültem. Lógó orral jelentettem a felszállást és bűn­tudatai könyveltem el a megérde­melt letolást. így előzött meg Rékási Emil növendéktársam az első egye­­dülrepülésben, és miután én máso­diknak kaptam meg a büszke egye­dülrepülő jelvényt, ő volt az, aki rá­verhetett a hátsó felemre, az övé pedig “szűz” maradt. Az oktatók ré­széről azonban ő is megkapta. Az ötödik egyedülrepülésemnél történt, hogy amikor siklásban köze­ledtem a leszálláshoz, a starthelyen mindenki felugrálva mutogatott fe­lém. Fogalmam sem volt, hogy mit jelent a szokatlan jelenség. Csinál­tam egy “impaszt” (ismétlést) és ami­kor újból le akartam szállni, megis­métlődött az ugrálás és mutogatás. 9

Next

/
Oldalképek
Tartalom