Magyar Szárnyak, 1980 (9. évfolyam, 9. szám)
Lelövés
irányba repülhessünk. Ónody Miska hősiesen kitartott mellettünk. Tüzükkel támogattak bennünket a legjobb tudásuk szerint. Biztosra vettem, hogy az oroszok le fognak bennünket lőni, hiszen óriási túlerőben voltak velünk szemben. Még az a gondolat is megfordult az agyamban (szenvedélyes vadász voltam), hogy most mi jártunk úgy mint a nyúl, amikor hajtóvadászaton a kör bezárul. Jobbról Ónodyék támogattak és szinte saját testükkel fogták fel az abból az irányból jövő támadást, de balról magunkra voltunk utalva. Közben állandó géppuska akadályaink voltak. Egyszercsak látom, hogy baloldalon az egyik orosz vadász előre tör és oldalról, szembe támad. Kormánysérülésem miatt a gépet nem tudtam oldalra kormányozni. A vadász nagy gyorsasággal közeledik. Már lőtávolságra van. Látom, hogy az orra “morzézik”. Látom gépágyújának a torkolattüzét. Meghintáztattam a gépemet, hogy legalább ennyivel is nehezebbé tegyem a dolgát. Nagy csattanást hallottam. Ugyanakkor a fejhallgatóban hallok egy hörgő hangot. “Jaj eltaláltak” — mondta be elhaló hangon Tábori Pista. Hátranézek és látom, hogy élettelünl fekszik a lövészteknőben. Reflexszerűen kinézek. A bal motorból öles lángokat látok. Arra felé vannak a benzintartályok. Nincs mese — gondoltam. Ugrani ejtőernyővel a kis magasságból nem lehet. Égő géppel kell a hasraszállást megkísérelni. Parancsot adtam, hogy Táborit húzzák fel a lövészteknőből és kössék jól be magukat, mert hasra szállunk. A motorokat kikapcsoltam; a motorba vezető tűzoltókészüléket bekapcsoltam. Kinéztem magamnak egy leszállásra alkalmas helyet, de “elsaccoltam” a sebességet, mert nem volt sebességmérőnk. Utasítottam a rádióst, hogy oldja le a vészkijáratot, amely az ő feje felett volt. Ez igen fontos művelet a kényszerleszállásnál, mert a gép a földetéréskor deformálódhat és a személyzet a gépben elevenen eléghet. Ferenczy jelentette, hogy a vészkijáratot nem tudja kioldani. Közeledünk az égő géppel egy facsoport felé. Annyi sebességem már nem volt, hogy a gépet a fákon áthúzhattam volna. Már úgy látszott, hogy üvegkalickánkkal egyenesen a fatörzsekbe repülünk. Ebben a pillanatban sikerült a vészkijáratot kioldani. Ezt a légáramlat hozzávágta a gép vízszintes vezérsíkjához, azt lenyomta ezáltal a gép orra felemelkedett és mi szinte átestünk a facsoport másik oldalára. Egy homokdombba csapódtunk. Még vagy 100 métert “szánkóztunk”. Közben egy homokfelhő beborított mindent. Lehet, hogy ez is hozzájárult a tűz eloltásához. A gép a csúszás közben megperdült és derékban ketté tört. Mindnyájan megsérültünk. Kikászálódtunk a gépből. A vadászok még többször rácsaptak a roncsra. Mi ezt letargikusan, passzívan vettük tudomásul. Ónodyék látták, hogy mi égő géppel szálltunk le, és hogy a gép összetört. Otthon jelentették, hogy mindnyájan meghaltunk. Amikor az orosz YAK-9-esek magunkra hagytak, kiemeltük Táborit a gépből. Szegény Tábori Pista halott volt. Egy gépágyú-lövedék ment át rajta szív magasságban oldalról. Átfúrta a törzsét. Az volt a vigasztaló, hogy nem kellett szenvednie. Úgy látszik, hogy megérezhette a sorsát. A bevetés előtti napon búcsúlevelet írt a feleségének. Lelövésünk közben nem tudhattunk tájékozódni. Nem tudtuk, hogy saját vagy ellenséges területen értünk földet. Köröskörül derékig érő zöld vetések voltak. Egy élőlény nem volt látható. Kis idő múlva nagy megrökönyödésünkre látjuk, hogy a vetésekből egy szakasznyi nem német egyenruhás katona közeledik felénk, puskáikat ránk szegezve. Az emberek arcvonása mongolos volt. Hosszú lelógó bajuszuk nem tette barátságosabbá a fizimiskájukat. Feltartottuk a kezünket. Odasúgtam a megfigyelőmnek: “Na Lajosi Megyünk Szibériába. ” Fegyvereinket elvették. Próbálkoztam németül szólni hozzájuk. Nem értettek. Nagy örömünkre előkerült egy német őrmester. Megmagyarázta, hogy ezek átállott ukránok. Visszaadatta pisztolyainkat. Félóra múlva egy német vezérkari őrnagy jött ki hozzánk és adott részünkre egy gépkocsit, amellyel Vladzimirba hajtottunk (10 km). Ott állomásozott egy szombathelyi gyalogezred, akik éppen a hazaszállításukra várakoztak. Az ezredparancsnok megvendégelt bennünket. Tőlük hívtam fel telefonon a zamoscei repülőteret. Ott már mindenki elkönyvelte a halálunkat. Az ottani német összekötő tisztünk azonnal egy Storch-ba (futárgép) ült és Vladzimir város közepén szállt le. Hazavitt bennünket. Amikor hazaértünk, akkor már ott várt a VIII. rep. hadtest gratuláló távirata az eredményes bombázásért. Általában minden komolyabb bombázásunkat a felderítők a bombázáskor vagy azután lefényképezték. így szerzett tudomást a vezetőség a feladat sikeres megoldásáról. Sajnos, valószínűleg a rádiótilalom megszegése miatt, egy embert és két gépet vesztettünk. Ugyanebben az időben bombázták ki a családomat Debrecenben. Tábori Istvánt Vladzimirben temettük el. Teljes katonai pompával lezajló temetésen búcsúztunk el szeretett bajtársunktól. Lelövésem története PÉTERDI A. JÁNOS 1944 kora decemberében a 102. Gyorsbombázó Osztály a Dél-Dunántúlon előnyomuló Szovjet Haderők nyomása következtében Várpalotáról Lesvárra — Soprontól néhány kilométerre Keletre — települt át. A századok Röjtökmuzsajra, Csapodra és Fertőszentmiklósra szállásoltak be, s bevetéseinket Lesvárról december közepe tájt kezdtük meg Messerschmitt, Me-210-es gépekkel. A 102/3. Gyorsbombázó Század 1944. őszén alakult meg a Repülő Kísérleti Intézet feloszlatása után, annak személyzetéből. A Század parancsnokságával engem bíztak meg. Nem sokkal e megbízatás előtt a feloszlatott 1. önálló Távolfelderítő Repülő Osztálytól a Repülő Kísérleti Intézethez helyeztek az országos fényképészeti feladatok végrehajtására. A Messerschmitt 210-essel való ismeretségem kora 1944-re nyúlik vissza, amikoris v. Németh Endre főhadnaggyal együtt a Távolfelderítő Osztálytól a Repülő Kísérleti Intézethez vezényeltek a Messerschmitt 210-es távolfelderítő típus csapatpróbájának elvégzésére. így tehát azt mondPéterdi A. János 23
