Magyar Szárnyak, 1980 (9. évfolyam, 9. szám)

Lelövés

hatom, hogy a 102/3. Gyorsbombázó Század személyzetének nagy részével már kinevezésem előtt kapcsolatban álltam. Habár szép számú repülő órát gyűjtöttem össze a Me 210-ben, a gyorsbombázókhoz való áthelyezésem előtti repüléseim kizárólag felderítő és fényképező feladatok megoldására szorítkoztak. A zuhanó-bombázásra való átképzést Dóczy Lóránt hadiműszaki törzskari alezredestől, a Repülő Kísérleti Intézet volt parancsnokától kaptam, aki végtelen alapossággal és precizitással vett engem kezelésbe, közvetlenül kinevezésem után.

1944. december 23-án a déli órákban Szirmay vezérőrnagy, a 102. Repülő Dandár parancsnoka szemlélte meg osztályunkat. Jóformán véget sem ért a szemle, midőn bevetési parancs érkezett: bombázandó cél a Deménd község (Lévától Délkeletre) északi kijáratánál gyülekező szovjet csapatok. Századonként négy-négy gép indul bevetésre, vadászkíséret felvétele Érsekújvár légterében. Karórámra pillantva gyorsan mérlegeltem, hogy részt vegyek-e a bevetésen, vagy sem, miután délután négy órakor tartotta esküvőjét első tisztem, Hegedűs László főhadnagy, s megkért, hogy jövendőbelijének tanúja legyek. Úgy döntöttem, hogy futja az időből, résztveszek a bevetésen. Kijelöltem a másik három bevetésen résztvevő gép személyzetét, akik közül ma már csak Konráth János főhadnagy nevére emlékszem. Rádiósom, v. Mészáros Károly tartalékos őrmester, régi ismerősöm és barátom, akivel négy éven át repültünk együtt a Távolfelderítő Osztálynál, s mintegy hetven bevetést izzadtunk át közösen vele és Hegedűs Lászlóval, aki a távolfelderítőknél személyzetünk megfigyelője volt. — Déli egy óra körül startoltunk; először Háry Kálmán százados alakulata, utána a miénk, majd Bodó Pál százados négy gépe. Szokatlanul párás, majdnemhogy ködös időjárás uralkodott; körülbelül 500 méter magasságban a páraréteg fölé emelkedtünk, s megkezdtük a fölzárkózást. Mintegy 4000 méter magasságban Érsekújvár légterében, gyönyörű, napos időjárásban fölvettük a vadászokat, s folytattuk repülésünket a célterület fölé.

Célazonosítás után — követve Háry százados kötelékét —, zuhanáshoz felkészülve, két meglepetésben volt részem:

1. a bombaajtók nem nyíltak ki,

2. a zuhanó fékek nem működtek.

500 kilogrammos “anyabombákkal” voltunk felszerelve; ezek, az egyenként 433 darab egy kg-os repeszhatású bombákat tartalmazó tartályok néhány másodperccel a kioldás után szétestek, s a repeszhatású kis bombák viszonylag nagy területet takarva élő célok ellen voltak hatásosak.

Gépemmel már az előző bevetés alkalmával is volt baj: a zuhanó fékek akkor sem működtek. Meg kell jegyeznem, hogy gépem — tudomásom szerint — a Duna Repülőgépgyár utolsó terméke volt, berepülés nélkül az utolsó pillanatban átmentve az előnyomuló szovjet csapatok elől; sok minden alkatrészt (légcsavar kúpok, stb.) mi adtunk rá, ezért is választottam a gépet magamnak. Rendszáma: Z-160. Felszállás előtt úgy gondoltam azonban, hogy a hidraulikus rendellenességet sikerült kiküszöbölni, s gépem teljesen üzemképes, miután a zuhanófékek és a bombaajtók a földön kifogástalanul működtek.

Sok tétovázásra a célra való zuhanás előtt nem volt időm, elhatároztam tehát, hogy a bombakioldás pillana24

tában erősen meghúzom a gépet, ezáltal elegendő centrifugális erőt adva a bombáknak a bombaajtók ellenállásának legyőzésére. Ugyanakkor gondosan ügyelni fogok arra, hogy a gépet minimális sebességgel vigyem zuhanásba, s így a megengedett maximális sebességhatáron belül (750 km/óra) tudjam tartani, zuhanófékek nélkül is, a kioldás pillanatáig.

A célra-zuhanás aránylagosan jól sikerült, a bombakioldás is úgy ment végbe, ahogy terveztem, csak hát az volt a baj, hogy a bombatámadás befejezése után a bombaajtókat nem tudtam becsukni. Nehogy a nyitott bombaajtók miatt lecsökkentett repülési sebesség kötelékemet lelassítsa, gépemet lenyomtam a földközelbe, hogy ilyenképpen kerüljem el az ellenséges tüzet. Földközelbe érvén egy Szovjet gépkocsi oszlop tűnt fel előttem az úton; ezt még végig gépágyúztam, mielőtt megkezdtem volna a visszarepülést közvetlenül a terep szintje fölött. Ahogy egyenesbe kerültünk, a bal szemem sarkából megpillantottam egy légvédelmi gépágyús üteget egy dombtetőn, gépünk szintjénél kissé magasabban elsuhanni; jól érzékeltem az ágyúcsöveket, amint azok sebesen követték repülési útvonalunkat. “No, ezt jól megúsztuk” — gondoltam, de időm sem volt fellélegezni, mikor egy tompa rázkódást éreztem a gép jobb szárnya felől. Kipillantva látom, hogy a jobb motor lángokban áll, a motor és a szárny belépőélének találkozásánál egy kb. fél méter átmérőjű csipkézett peremű lyuk tátong. Ugyanekkor Mészáros Karcsi közli velem azt, amit magam is észleltem: mégiscsak eltaláltak bennünket, valószínűleg azok a légvédelmi tüzérek, akik mellett elrepültünk. Első dolgom volt elzárni az üzemanyag-ellátást a jobb motorhoz, a légcsavart vitorlaállásba állítani, a jobb motort kikapcsolni, s a bal motor teljesítményét felfokozni. No, nem tudom, hogy odaérek-e Hegedűs Laci esküvőjére, gondoltam magamban. Abban reménykedtem, hogy a benzinvezeték elzárásával a tüzet sikerül kioltani. Sajnos, hamarosan rájöttem, hogy az olaj égett, nem a benzin, arra pedig kevés remény volt, hogy az olajtűz hamarosan magától kialudjon. “Karcsi, készülj fel a tető ledobására, s ha jelzek, húzd meg a kioldó fogantyút”, mondtam rádiósomnak. “Saját területen vagyunk már főhadnagy úr?” kérdezte Karcsi, akit sajnos nem tudtam sok jóval biztatni, így csak azt feleltem, hogy “azt hiszem”. Mintegy másfél perces feszült repülés után a tűz annyira elharapódzott, hogy jobb arcbőrömön határozottan éreztem annak pirító hatását. Attól tartottam, hogy a tűz a benzintartályokhoz hatol, s a gép felrobban. Midőn egy aránylag sima és meglehetősen lapos domboldal tűnt fel előttünk, elkiáltottam magam: “Most!”, a tető lerepült, rápillantottam a sebességmérőre: 320 km! Pár pillanat múlva óvatosan odakoccantottam a gépet a domboldalhoz: minden repült szanaszét körülöttünk, a fejemet irgalmatlanul bevertem a közvetlenül előttem levő kb. 6 cm vastagságú páncélüvegbe... Még koccantunk egy párszor, majd a domb emelkedője hirtelen megszűnt, s egy karvastagságú fiatalossal benőtt horhos állta utunkat. Ezt símán átborotváltuk, mégegyszer bevertem a fejemet, s mire föleszméltem, a horhostól kb. 80 m-re megnyugodtunk. A lángok változatlanul törtek elő a jobb motorból és a szárnyból, a gép törzse felé közeledvén.

Első ösztönszerű mozdulatom volt — utólag visszagondolva nagyon nevetségesen hangzik —, hogy két ke