Magyar Szárnyak, 1980 (9. évfolyam, 9. szám)
Lelövés
LELŐ VÉS A modern filmtechnika, ügyes és vállalkozó fllmoperatörök és a gépekbe beépített fotógéppuskák számtalan lelövést örökítettek meg az utókor számára. Más szemmel nézi az ilyen jeleneteket az, akit lelőttek, de megmaradt. Más szemmel nézi az, az ilyen jeleneteket, aki bajtársa lelövésének volt szemtanúja. Megrendítő látvány egy hatalmas bombázó szétrobbanása a levegőben. Megrendítő látvány egy sebzett gép testőből kiáramló füstcsík növekedését nézni és várni az elkerülhetetlen robbanást. Vajon mi mehetett végbe a sérült gépben a sérülés után a földbecsapódásig, illetve a kényszerleszállásig? Milyen idegállapotban lehetnek azok a sérült gépben, akik minden pillanatban várhatják az örökkévalóságot jelentő robbanást? Milyen érzés lehet a földetérés pillanata? Mi történik, ha a kényszerleszállás sikerül, de ellenséges területen? Milyen lehet a fogságba ejtő ellenséges katonák közeledtét látni? Talán azt mondhatnánk, hogy minden egyes lelövés története különlegesen egyéni. Nehéz volna ezeket "kategorizálni". A következő három leírás, három lelövésnek a történetét adja elő. Többnyire kevés adatot adnak arra vonatkozóan, hogy a kritikus pillanatokban mit éreztek vagy mire is gondoltak. Katona-nevelésünk, repülő múltunk nem fektetett súlyt az ilyen irányú érzések és gondolatok kultiválására. Mindhárman túlélték a háborút. Homér Imre Ausztráliában nyugdíjas. Péterdi A. János az Egyesült Államokban él, mérnöki beosztásban dolgozik és repülget (saját gépével). Lója Géza Ausztráliában él és a New South Wales-i egyetemen dolgozik. Tizenhatan kettő ellen HOMÉR IMREszkv. örgy. 1944. június 1-én este, a zamoscei repülőtéren kaptam a német VIII. rep. hadtesttől a parancsot, hogy másnap kora reggel a 102-es bo.szd. az összes üzemképes gépével bombázza a lucki teherpályaudvaron felderített páncélozott légvédelmi vonatot. Vadászbiztosítást a zamoscei reptéren állomásozó vadász szd. adja. A bombatámadáshoz szükséges előkészületeket még aznap este megtettük. Másnap hajnalban még majdnem sötét volt, amikor a szerelők a gépeket motorpróbáztatták. A századnak ekkor csak négy üzemképes Gu 88-as) gépe volt. A vezérgép személyzete: Homér I. szds. vezérmegfigyelő, Hun Lajos zls. hajózó rádiós, Ferenczy Jenő szkv. hajózó szerelő-lövész, Tábori István szkv. Jobb kísérőnk Ónody Mihály hdgy volt. Személyzete nevére nem emlékszem. Bal kísérő Ignácz tzds. pilóta, Bogáthy Péter hdgy megfigyelő. A negyedik gép pilótája Dobó Elek hdgy, megfigyelője KovátsJ. zls. Sajnos a többiek nevére nem emlékszem. (Talán a Magyar Szárnyak olvasói megküldik ezeket a neveket a Múzeumnak.) Mi a parancsban megadott időben startoltunk. A vadászok később indultak, tekintettel a bombázókhoz viszonyított fölényes sebesség különbségre. Az arcvonal átlépésekor a biztosító vadászok “bejelentkeztek” átrepülve az orrunk előtt. Többet nem is láttuk őket. Mi a felhőalapon, kb. 2000 — 2500 méteren, zárt kötelékben közelítettük meg a célt. A megközelítési útvonalon, a céltól kb. 80^ 100 kiloHomér Imre méternyire Dobó hdgy megszegte a rádiótilalmat és jelentette, hogy az egyik motorja kihagy. 3-4 perc múlva újra jelentkezett. Jelentette, hogy géphiba miatt visszatér. Ez a kétszeri rádió használat elegendő volt arra, hogy az ellenség bemérhesse a sebességünket és a repülési irányunkat. Luck teherpályaudvarát már többször is bombáztuk előző feladataink alkalmával. Ezeknél a támadásoknál az ellenséges vadászok mindig akkor szálltak fel a közeli repülőtereikről, amikor mi már a cél felett voltunk. Most, amikor a célterületre értünk, 2500 méteren, 16 ellenséges vadászokból álló “fogadó bizottság” várt ránk. Nem törődve velük mi a célra zuhantunk. Körülbelül 700 méteren oldottuk a bombákat. A zuhanás közben olyan volt az érzésünk, mintha egy szikrázó mozdonykéménybe zuhannánk, olyan sűrű volt a légvédelem elhárító tüze. Tudva azt, hogy csak minden harmadik vagy negyedik a nyomjelzős lövedék, elképzelhető, hogy milyen hatásos tűzijátéknak lehettünk a szemlélői. A célt, a páncélvonatot eltaláltuk. A lőszeres kocsit találtuk el. A vonat megsemmisült. Ezután következett a neheze. Bombázógépeinkkel együtt a vadászok is zuhantak. A zuhanásból való felvétel után támadható a legkönyebben a bombázó kötelék. Ilyenkor a kötelék szétzilálódik és a zárt tüzrendszer is megbomlik. Amikor felvettem gépemet a zuhanásból, a mögöttem ülő vadász tüzet nyitott. Gépem oldalkormányát használhatatlanná lőtte. Kilőtte a sebességmérőt is. A bal kísérőm, Ignácz tizedes vállát egy gépágyú lövedék összeroncsolta. Nagy fájdalmában azonnal le akart szállni, de a megfigyelője, Bogáthy hdgy. nem engedte. Betűzte a “segéd botot” (pótkormányt) és átvette a gép vezetését. Teljes gázt adott és sikerült hazai területen kényszerleszállnia. Az orosz vadászok ezt a gépet nem üldözték. Most már csak ketten maradtunk. Ónody Misi kitartott sérült gépem mellett. A 16 vadász állandóan támadott. Támadtak élőiről, oldalról és hátulról. Az én gépemmel csak egyenes irányban, előre tudtam repülni. Magasságot nagy nehezen tudtam változtatni. Az oldalkormány teljesen merev volt. Hogy a vadászok alulról ne tudjanak támadni (itt volt a legsebezhetőbb a Ju 88), földközelben repültünk. Már vagy 10—15 perce tartott ez az egyenlőtlen küzdelem. Vadászbiztosítóinknak se híre, se hamva. Ők 7000 m-en “biztosítottak”, mi meg 100 m-en voltunk. 7000 méterről nem láthatták a mi élet-halál harcunkat. A bombázásunk eredményét jól látták. A vadászparancsnok elismerőleg nyilatkozott (később) és kijelentette, hogy “ilyen szép bombázást még életében nem látott”. Légiharcunk közben hol a rádiós, hol a hajózó lövész jelentette, hogy a géppuskája megakadt. Utasítottak, hogy térjek jobbra vagy balra a szerint, hogy melyik irányból támadott a legközelebbi vadász. Nem akartam velük közölni, hogy a gép kormányozhatatlan, hogy örülök, hogy még egyáltalán a levegőben vagyunk. Elfelejtettem mondani, hogy nagy szerencsénk volt a nagy szerencsétlenségek közepette, hogy úgy zuhantunk a célra, hogy a zuhanásból való felvétel után rögtön nyugati 22
