Magyar Szárnyak, 1980 (9. évfolyam, 9. szám)
Mozaikok egy távolfelderítő pilóta frontélményeiből
A nehézbombákat kocsikon szállítják a repülőgéphez. Végre egy nagyon hosszó félóra után kijutottunk az esőből. Magasságot nyerve repültünk hazafelé. Egy motorral szálltunk le. A Repülő Gyakorlati Szabályzat szerint úgy tanultuk, hogy a távolfelderítő nagy magasságokban végzi a feladatát. A magasság és a fölényes sebesség a fő biztosítéka a TF védelmének. Ebben a háborúban úgy látszik, hogy sokan nem olvasták, vagy pedig elfelejtették a szabályzatot. Ha rossz az idő, egyik nap talán még kimaradhat a felderítés. Másnap már úgy jön a parancs, hogy kísérelje meg. A harmadik napon már úgy szól a parancs, hogy mindenképpen derítse fel. Egy ilyen “harmadik” napon startoltunk a megszokott személyzetemmel. Előre kell bocsájtanom, hogy a Kiew- Charkow közötti terület még ismeretlen volt a számomra. Eddig mindig úgy jött ki a lépés, hogy iránytű után vagy rádió irányításával repültem át ezen a területen, nem sokat észlelve a terepből. Természetesen nem jelentett problémát a térkép szerint való navigálás, ha volt térkép! Most egy kellemetlenül különleges helyzet következett be. Ami történt, az utólag kissé komikus. Majdnem olyan komikus, mint amikor a mesebeli repülők a fák mohos oldala után tájékozódnak. Alacsonyan repülve léptük át a feltételezett első vonalat. A nedves hó rátapadt a kabin ablakára. Az előre való látás majdnem lehetetlenné vált. Térképpel az ölemben kinyitom és hátrahúzom a baloldali ablakot, hogy látni és tájékozódni tudjak. Ebben a pillanatban a léghuzat kirántja a térképet az ablakon. Utána kapok. Fele a kezemben maradt. Sebaj, van másik Lacinál, gondoltam. Lacinál nem volt! Volt egy fél térképünk. Szerencsére a feladat területe rajta volt. Elvégeztük a feladatunkat és hazaindultunk. Felhő felett repültünk. Egy idő után az az érzésem támadt, hogy valami nincs rendben. Sokszor kellett az irányt helyesbíteni. Nem akartam elhinni, hogy én ilyen rosszul tartanám az irányt. Kértem egy QJDM-et. Szerintem egy egészen hibás adatot kaptunk. Ismételtettük a QDM-et. Újra “hibás”. Megcsináltunk minden szokásos próbát és ellenpróbát a rádióirányítás ellenőrzésére. Nem stimmelt. Ráadásul Pannuska is közölte, hogy a rádiókészülék bedöglött. Időközben az én tájékozódási ösztönöm is teljesen “bedöglött”, összezavarodott. Az első QPM-et valahol Poltawa magasságában kértük, tehát sok baj nem lehet. Nyugatra tartva majdcsak elérjük a Dnyepert és akkor majd “leúsztatunk” Kiewbe. Induláskor ott a felhőzet 500 méter volt. Már jó ideje repültünk nyugati irányba. A felhőalap is felhúzódott. Megjelent a terep alattunk. Mindez szép lenne, ha lenne térképünk. Kezdünk nyugtalankodni. Már el kellett volna érnünk a Dnyepert. A benzinünk is kifogyóban van és sehol semmi ismerős támpont. Egyszerre megpillantunk magunk előtt egy német menetoszlopot. Ekkor következett be — azt hiszem — a repülés történetében talán egyedülálló navigálási metódus. Megkérdeztük tőlük, hogy melyik irányba esik Kiew, határoztam el. Körözni kezdtünk felettük. Előkerült egy jelentőhüvely. Előszedtem minden német tudásomat. Katonás tömörséggel írtam a következőket: “Kein Landkarte. Radio kaputt. Kompasz kaputt. Welche Linie ist Kiew?” Ha az a német tiszt, akinek a jelentőhüvely a kezébe került felfogta volna az eset különlegességét, akkor annak a jelentőhüvelynek most valamelyik hadimúzeumban kellene lennie. Alig fordultunk kettőt, a szántóföldön felsorakozott egy szakasz, egyenes vonalban, bal kezüket egymás vállára téve és ezáltal irányt mutatva. “Befogtuk” a megadott irányt, beállítottuk a pőrgettyűs iránytűt és rövidesen megláttuk Kiewet. Esetünk nagy derültséget keltett. A tájékozódási zavarok oka, amint az később megtudtuk, a Don és a Dnyeper között mágneses zavarok (mágneses viharok) következménye, amelyet az itt elterülő óriási mennyiségű vasércféleségek okoznak. A század az 500. bevetésre készült. More Bá (Mersich A. szds.szd.pk.) engem jelölt ki erre az ünnepélyes bevetésre, talán azért, mert ez volt az én 50. bevetésem. Szigorúan meghagyta, hogy ez alkalommal az eredménynél sokkal fontosabb az, hogy pontosan 7 órakor szálljunk le, épségben az ünneplő alakulat és az ünnepi vendégek megvárakoztatása nélkül. “Nehogy az ünnepi duma kárba vesszen és valami búcsúztató gyászbeszédet kelljen mondanom” — figyelmeztetett Mersich Adorján szds. (More Bá) századparancsnokunk. Most a “matróz” Gerley fhdgy. (volt folyamőr) volt a megfigyelőm. Sétarepülésre készültünk, de nem egészen így sikeredett. Még sötétben startoltunk. Pannuska “pofagyaluja” vidáman szólt. Emelkedtünk Bjelgorod felé repülve. Váratlanul mintha megbolondult volna az orosz légelhárítás. Minden pokol ránk szabadult. A földön villanások, robbanások; a levegőben köröskörül robbanó lövedékek, nyomjelzők; itt is, ott is, elsuhanó repgépek árnya, egymást űző és egymásra lövöldöző vadászok káotikus képe vett körül bennünket. Amint leszállás után felvilágosítottak bennünket, egy nagyarányú bombázó támadás közepébe keveredtünk bele, amelyik a Bjelgorodnál kiépített védővonalat bombázta. 60 — 80 Не-l lies a hozzájuk csatlakozó vadászok és rombolók kerevedtek harcba a szovjet repülő elhárítással. Az “ünnepi duma” majdnem kárba veszett. Éles kanyarral irányt vettünk Keletre. Megnyugodtunk, amikor kikerültünk a “sűrűjéből”. A feladatot pontosan végrehajtottuk. Pontosan 7 órakor leszálltunk. Begurultunk a “boxunkba”. Ez előtt állt a felsorakozott század és itt voltak a vendégek. A gépet megkoszorúzták. Egy nagy táblát akasztottak a kabinra, amelyen díszesen volt az 500 kipingálva. Mersich szds. elmondta ünnepi beszédét, majd Tímár őrnagy beszélt. Egy hosszúnevű német törzstiszt ezredes, azt hiszem Manteuffelnek hívták, mondott egy szépen hangzó (nem értettem minden szavát) beszédet. (Folytatjuk) 11
