Magyar Szárnyak, 1980 (9. évfolyam, 9. szám)

vitéz Ghyczy Tihamér: Az első hazatérés

AZ ELSŐ HAZATÉRÉS vitéz GHYCZY TIHAMÉR szkv.rep.szds. Ahogyan az 1942-es esztendő őszi fellegei egyre sűrűb­ben és mind sötétebben tornyosulnak fejünk fölé itt a szovjet fronton, úgy tömörülnek gondjaink is az öreg Caproni 135-ös gépeinkkel. Hiszen ha nemcsak századjelvényünk, de mi magunk is valódi “boszorkányok” lennénk és értenénk egy kicsit a varázslathoz, bizony tudnánk hol segítsünk magunkon. De hiába, sem a fát, sem a vásznat nem tudtuk acéllá va­rázsolni és tartunk lassan tőle, hogy a sok műszaki biztatás mellett eddig hűséges gépjeink mégiscsak cserben hagytak minket. Szeptember vége felé gépemet, annak javítása után be kell repülnöm. Ilyen esetben, itt a fronton, bizony fegyel­mezetlenebbek vagyunk, no meg ki is vagyunk éhezve egy kis felelőtlen, gondtalan repülésre. Leszállás előtt tehát, még egy siklótámadást imitálok a Stary Oskol-i kórház ellen, hogy egyúttal ottani ismerőseink életébe is vigyek egy kis változatosságot. Sebességmérőm valahol 400 km/ó felett mutat, amikor gépem egész hirtelen, szinte rántás­­szerűen be akar jobbra csavarodni. Nagy erővel kell, főleg a csürőkormánnyal, ellene tartanom. A “trimmelőkkel” kiegyensúlyozom a sárkányt és akkor végre nyugodtan körülnézhetek. Jobb szárnyam közepe táján, a belépő él fölötti domborulaton a vászonborítás 2 méter hosszú, 2 cm széles csíkban elvált és úgy hajlik remegve hátrafelé, mint egy félig kieresztett kis fékszárny. Nem kimondottan megnyugtató érzés ilyen állapotú gépekkel ellenséges tűzben repülni. Vezetőségünk is kezdi ezt már belátni és a távolabbi fejlemények előszeleként Inokai Bandi századparancsnokunkat három fiatal tiszt­jével (Tóth Dezső, Halmay Gusztáv és Vörös Dezső had­nagyok) október 7-én Poltawára vezénylik Heinkel 111-es átképzésre a német Bölke-ezredhez. Onnan ugyan Bandi még visszarepülget hozzánk, hogy sérült szemét a kórházban ellenőrizhessék és kezel­hessék, de lényegében ettől kezdve én vagyok a megbízott századparancsnok. Pályafutásom, mint ilyen, egyelőre inkább lefelé Ívelő, mert nemcsak a mind rosszabb idő­járás miatt, hanem vezetőségünk hozzáállása folytán is egyre ritkábban kapunk bevetési parancsot. Jóleső tudat­tal nyugtázzuk magunkban, hogy kímélnek bennünket és el tudjuk képzelni, milyen nehéz feladat volt András Sán­dor rep.vk.ezds. részére, hogy meggyőzze a bevetéseinket igénylő és joggal el is váró magyar hadsereg parancsnok­ságot gépeink egyre rosszabb állapotáról. Legalább két bombázó osztálynak kellene a hadsereg rendelkezésére állnia, de még mindig mi vagyunk az egyetlen század itt a fronton. Az egész kivonult magyar hadsereg kormányunk két malomköve között őrlődik. Nem volt a hadseregünk teljes sem létszámban, sem fel­szerelésben. Teljes volt azonban a frontsávnak az a széles­sége, melyet a német hadvezetőség a magyarok számára kijelölt és a kivonult hadseregnek kellett viselnie ennek a helyzetnek minden átkos következményét. Gépeink fokozottabb kímélése érdekében október kö­zepe táján parancsot kapunk az áttelepülésre Urasowo repterére, ahol hangárok is rendelkezésünkre állanak. Sérült szemének kezelésére 19-én még befut Inokai Bandi Ghyczy Tihamér a 4/1 bo. szd. első tisztje. is Poltawáról, s így 21-én az ő vezetése alatt repülünk át századkötelékben harmadik hadi-repülőterünkre. Élmé­nyeink forgatagában ez az áttelepülés egy csendes, hét­köznapi esemény volt, részletei el is mosódtak már emlé­kezetemből; mégis fordulópont volt mindkettőnk repülő múltjában. Bandinak ez volt utolsó caproni-repülése és ez volt az utolsó alkalom, hogy mi ketten egy kötelékben együtt repültünk. (Az ember szerencsére nem lát a jövő­be, de ennek alapján nagyon is megtanultam, hogy ha az életben valami jó, azt tudatosan értékelve, érzésekkel mélyen átélve kell megbecsülni és nem fölényesen ter­mészetesnek venni!) Az urasowoi hangárokban gépeinket foltozgatva vár­juk, hogy kapunk-e még bevetési parancsot, de az igazat bevallva még jobban várjuk, hogy a kósza hírek valósággá váljanak és beérkezzék végre a hazatelepülési parancs. Az 1. Rep. Csop. parancsnokságot időközben vitéz Fráter Tibor rep.ezredes vette át, tőle várjuk a hazatelepülési rendelkezést. Október 31-éré befut utolsó bevetési parancsunk (bár elmaradt volna!), ez is csak harcászati feladat. Swoboda közelében a Don északi partján kártékony ütegállások és egy lőszerraktár bombázása. Hat üzemképes gépünk van, Schiller Móni oszt.pk. is jön a bevetésre, 6 vezeti tehát az első rajt, vagyis Bandi kísérőit, s én második hullámként 500 méternyire követem őket rajommal. Ok már átrepülték a Dont, amikor a jobb-kísérő Mády “Csöpi” (hadapród-őrmester, pilóta, közel két mé­teres fiú) gépe egészen enyhe füstcsíkot eresztve kezd jobbra felfelé elhúzni a köteléktől, majd a következő pil­lanatban egy 70 méteres tűzgömbbé robban, melyből 12

Next

/
Oldalképek
Tartalom