P. Szalay Emőke: Iparművészeti emlékek a drávaszögi, vajdasági, muramelléki és felső-őrségi magyar református gyülekezetekben - Magyar Református Egyház Javainak Tára 12. (Debrecen, 2007)

Horvátországi Magyar Református Egyház - A szlavóniai magyar gyülekezetek története - Úrasztali edények a Drávaszögben és a szlavóniai gyülekezetekben

ra zárja. A száron két domború gyűrű után balluszteres a nódusz, majd tulipánkehely a kúppá. Szerény díszítése a talp szélén két szimmetrikusan csavarodó spirálból áll, ez ismétlődik a talp felső részén egy vonalkázott sávot tagolva, amely viszont a nódusz alján és felső részén jelenik meg újra. A harmonikus, szép arányú, kecses tárgy a XVIII. század utolsó harmadában megjelenő egyszerű barokk formát követi, amelynek pl. a debreceni ötvösök munkái között számos példáját láthatjuk9. Az 1779-es évszámmal ellátott kehely mindenesetre ennek a klasszicizmusba hajló formának viszonylag korai darabja, amely talpán még őrzi a barokk formajegyeit. Feltehetően azonos azzal a ke- hellyel, amelyről az 1817-ben végzett egyházlátogatás során csupán ennyit jegyeztek fel: Egy arannyalfuttatott pohár. (I. jegyzék 1. 1. kép).

A szlavóniai gyülekezetekben jelenleg a legrégibb úrasztali borospohárnak a szentlászlóiak kelyhét véljük. Karéjos talpa domborodva nyúlik fel a szárhoz, amelyet alul gyöngysor díszít, a nódusz balluszteres. A kúppá kissé kihajló peremű, áttört kuppakosárban ül. A díszítés gazdag rokokó minta, a talpon a jellegzetes S elemek mellett féloldalas lángoló kagylók jelentik a hangsúlyos díszítményt, mellettük a különböző levelek és kis virágok háttérbe szorulnak. A nódusz fő díszítménye ugyancsak féloldalas kagyló, a kuppakosáron fülkagylók között aszimmetrikus virág és levélkompozíció, felettük lángoló, nyújtott kagylók. A kehely formájában a rokokó kevésbé van jelen, a talp karéjos megoldása a barokkra utal, ezzel szemben a díszítmény a gyöngysort kivéve tisztán rokokó elemekből áll. Ügy véljük, hogy a kehely feltehetően a XVIII. század utolsó harmadában készülhetett, erre utal a két stílus keveredése (I. jegyzék 2. 2. kép).

Az 1817 esztendőben végzett összeírás során a vizitációs jegyzőkönyvben egy úrasztali poharat említenek a következő leírással:

„3. van egy arannnyal futtatott — talann ezüst — Pohár, a ’ nagyobbatska Matriculaban mely in 4ro van ez a jegyzés találtatik róla: Az Úr Asztalához való Sz: Pohár keszittettett 1792dik Esztendőben Eszékenn, haza hozatott 29. Septembris Constat. Flor. 33. — Ezen Pohár árába Borzán Miklós adott 13 —Tizen barom Rhflor. Mások pedig a’ tehetség szerént. Semmi Isncriptio nints rajta.”10

Felvetjük, hogy ez a kehely azonos a leírásban szereplővel. Ez az adat azért érdemel különös figyelmet, mert ha ezt elfogadjuk, akkor eszéki ötvös munkájával állunk szemben. Tudjuk, hogy Eszéken a XVIII. században működtek ötvösök. A céh szabadalomlevelét III. Károly király 1723-ban erősítette meg, ekkor négy tagja volt a céhnek11. Egy másik forrás ugyanakkor a XVIII. század végén eszéki ötvösről nem tesz említést12. A XIX. század elején 1814-ben viszont tudunk Eszéken ötvösről Czengerl

9 P. Szalay Emőke 2001. 80. Pl. Egey József debreceni ötvös munkáira jellemző ez a megoldás.

10 „A bizalom pecsété alatt” 2004. 63.

11 Kőszeghy Elemér 1936. 110.

12 Kapossy János 1934. 34.

16