P. Szalay Emőke: Iparművészeti emlékek a drávaszögi, vajdasági, muramelléki és felső-őrségi magyar református gyülekezetekben - Magyar Református Egyház Javainak Tára 12. (Debrecen, 2007)
A református egyház klenódiumai
A REFORMÁTUS EGYHÁZ KLENÓDIUMAI A XVI. században a református egyház megszervezésekor a.zsinati előírások az úrvacsoraosztáshoz használt edények esetében semmilyen megkötést nem tettek. Az erről először szóló debrecen—egervölgyi zsinat 1562-ben így rendelkezik: „Az írás ívóeszközről vagy pohárról emlékezik. Tehát mindennémű edényeket, akár üveg, akár fa vagy arany, ezüst és cserép legyenek vagy rézből vagy bármiféle ércből készültek, elfogadjuk, csak a visszaélés, fényűzés, babona és botrány legyenek eltávoztatva. A pápista kelyheket, tányérokat elvetjük a babonás visszaélés miatt.”5 Mivel a szent cselekmények, az úrvacsora osztás és a keresztelés céljaira használt tárgyakra semmilyen előírás nem vonatkozott, természetes, hogy a hívek olyan edényekkel tisztelték meg egyházukat, amelyeket értékesnek és méltónak véltek. Ennek következtében a református egyházban az évszázadok alatt minden olyan anyagú és formájú edény bekerülhetett, amelyet megfelelőnek éreztek ezekre a célokra. Ebből következik, hogy a gyülekezetekben a mai napig előfordulnak az elmúlt századok mindennapi asztali edényei, a református egyház tulajdonában a legváltozatosabb anyagú és formájú edényekkel találkozhatunk. A református egyház szertartási tárgyainak száma viszonylag kevés. Az úrvacsora osztáshoz úrasztali borospoharat, kenyérosztó tálat, a bor tartására nagyobb méretű boroskannákat használnak. A református úrvacsora osztás két szín alatt történik, mindenki részesül nemcsak a Krisztus testét jelképező kenyérből, hanem a vérét jelképező borból is, nagyobb méretű bortartó edény is bekerült az úrasztali felszerelési tárgyak közé, ezek a boroskannák. Mellettük a kereszteléshez szükséges keresztelőkan- csó és tál alkotja a klenódiumokat. A református egyházban a legszentebbnek tartott edény az úrasztali borospohár. A gyülekezetek a XVII. században igyekeztek felszerelni egyházukat a szükséges úrasztali edényekkel, elsősorban borospoharakkal és kenyérosztó tányérokkal, amelyek anyaga lehetőség szerint nemesfém, ezüst volt. Ez a magyarázata annak, hogy a XVII. századból jelentős számban maradtak fenn ötvösművek a református egyházközségek tulajdonában. Ezek a kelyhek és poharak nem különböztek a saját korukban elterjedt és kedvelt asztali edényektől, megkötések és előírások hiányában a hívek olyan edényeket adományoztak templomuknak, amelyek az adott korban ismert és elfogadott formát követtek. Ebben a tényben rejlik a református egyház emlékanyagának egyik fontos jelentősége. A borospoharak anyaga általában fém, leggyakoribb az ezüst, a XIX század második felétől ezüstözött fémek, a korábbi időkből akadnak ónból készült darabok is. 5 Kiss Áron 1882. 152. 11
