Magyar Református Ébredés, 1944 (2. évfolyam, 1-19. szám)

1944-08-15 / 16. szám

egymásért, hanem ügyekért, tervekért is kell imádkoznunk. Eltekről is milyen hamar meg tudunk feledkezni.. . Emlékezetedben tartod-e, hogy kikért és mikért kell imádkozni, mikért és kikért való imádkozást ígérted meg? Még sorolhatnám, hogy mikről ne feledkez­zünk meg. Most legyen egyenlőre ennyi elég. Imádkozzunk azért, hogy ezekben sokan újul­junk meg és engedelmesen adjuk jeleit meg­újulásunknak, megfeledkezéseinkből való meg­térésnek. Békeji Benő. Egy szétbombázott gyülekezet Ma már szinte közjogi fogalommá lett: szétbombázott, kibombázott. Azt, még mielőtt hozzánk eljutott volna ennek az ítéletidőnek romboló vihara, tudtuk, hogy házakat, gyárte­lepeket, pályaudvarokat, kórházakat, kultúrin­tézményeket, laktanyákat szét lehet rombolni. Mióta nálunk is hull ez a sátáni gyilok és rom­boló eszköz, tapasztalatból tudjuk, hogy szét- rombolódtak családok. Az édesapa helyén kell, hogy maradjon, s másfelé kerül a család,, az édesanya, óh, már jelentkeznek is veszedelmes következményei a családi életnek e kényszerű szétesése miatt. Azt azonban, hogy gyülekeze­tét ilyen tökéletesen szét lehessen rombolni, mint a csepeli I. kerületi gyülekezetei, nem hit­tem volna soha. Április 2.-án kezdődött. A gyülekezet és a konfirmáló ifjúság készült a húsvéti ünnepekre. Valami szorongó érzés, belső feszültség, rossz- sejtel'em fekete árnyakkal telepedett ránk és a gyülekező hívekre. Virágvasárnapját ünnepel­tük volna, de nem lehetett. Megszólaltak a szi­rénák s az ellenséges repülők pokoli zaja meg­zavartak bennünket. Ez volt az első vasárnap, hogy nem tartottunk istentiszteletet. Úgy tervez­tük, hogy a konfirmációt húsvétikor tartjuk meg. De nem így lett. Másnap, hétfőn délben már körülöttünk zuhantak az első bombák, éj­jel pedig mi voltunk a célpont. Az első Csepelre zuhanó bomba éppen a gyülekezeti ház kapuja elé esett. Néhány perc alatt egész családok pusztultak el. A pusztulásból látszott, hogy ez csak a kezdet. Nagypénteken az egész község a temetőben gyászolj. 120 koporsó vészesen és ílté- letesen jelezte mi történt, 66.000 ember gyászol­ta. Három felekezet lelkipásztorai egymás után búcsúztatták őket. . . Akkor láttam és tapaszta1- tam először egynek a község lakosságát. Az ije­delem, a könny, a pusztulás hozta össze őket, hogy aztán szétszóródjanak s talán soha ne ta­lálkozzanak­Megindult a menekülés. Az nyilvánvalóvá lett, hogy az ország legveszélyesebb, az ellensé­ges repülőgépek által legkeresettebb területe Csepel. Az ott lévő gyárak miatt, meg azért is, mert a Duna két ága között könnyen és mindig megtalálható. Aki csak tudta, vitte családját biztosabb helyre. A szélrózsa minden irányába mentek szét. Egy-egy család sokszor 3—4 felé is. Eljött húsvét ünnepe s nem volt, akit kom firmáljak egyetlen egy sem. Ez volt az első döbbenetes jele annak, hogy a bombatámadás a »gyülekezetei« is érte. Azután jött a többi támadás. Egy darabig számoltuk, később már azt sem. El kellett bo­csátani a diakonissza testvért, mert az első tá­madás sérültjeinek lelátogatása után nem volt kiket látogatnia. A nők, gyermekek mind elme­nekültek. Csak a férfiak maradtak a községben, de ezek is csak dolgozni jöttek, éjszakára ők is szívesebben valahová máshová menekültek. Le­ánykörünk és ifjúsági körünk szinte egyszerre tűnt el, egyik hétről a másikra. Néha-néha ta­lálkoztam egyikkel-másikkal, újabb támadások­nál egy-egy rombadőlt háznál, ahogy a törme­lék közül könnyesen próbálták előkaparászni a rombadőlt lakásuk roncsmaradványait. A »magyar megmaradás imaközössége« is megszűnt látható formájában. Az első rémüle­tekből felocsúdva, még egyszer megpróbáltunk néhányan összejönni, hogy a romok között ki­áltsunk bűnbánóan, bocsánatkérően Istenhez megmaradásért. De néhány alkalom után újra és újra közbeszólt a számunkra oly sok pusztu­lást és veszedelmet bejelentő riadó, az újra- újra ránkzuduló bombaszőnyegek ezt is szét­bombázták. A rendkívüli helyzetre való tekintettel ösz- szehívtam a presbitériumot: ketten jelentek meg, a többiek nincsenek itt, azóta sem jöttek haza. Nem tudunk presbiteri gyűlést tartani, nem tudunk intézkedni. Ezt is szétrombolta a sokszor megismétlődő légitámadás. Gondnokun­kat alig-alig látom, alig lehet megtalálni. A vallásoktató lelkészeket elvitték katonai szolgá­latra. Segédlelkészemmel váltakozva tartottuk volna a hivatalos órákat a lelkészi hivatalban. Közben a lelkészi hivatal is egybe nyílt az egy­házfi lakással, ledőlvén a közben lévő válaszfal. A gyülekezeti istentiszteleten látszott meg legjobban, legészrevehetőbben, hogy milyen ko­molyan és döbbenetesen indult meg a gyüleke­zet feloszlása. Régi, leghűségesebb templomjá­rók padjai lettek üresek. Eltűnt az ifjúság. Ta­lán ez érintett a legfájdalmasabban, mert hi­szen a gyülekezet nagy százalékban 30 éven aluli volt. Sokszor örömmel és hálaadással em­legettük a presbiterekkel, hogy a jövő gyüleke­zet már most meg van, előre tör és szolgálatot kér. Szomorúan számoltuk: ma csak 150-en, ma 80-an, ma 50-en (máskor ennyien voltak a hét­köznapi reggeli istentiszteleten) ma csak 20-an, ma 14-en voltunk vasárnap délelőtt istentiszte­leten. Július 16.-án csak kettén. Akkor sem tarthattuk meg, mert közbejött a légó. Délután azért még megeskettem a, leánykörünkből és if­júsági körünkből két testvért, pedig már felet­tünk lőtték az ellenséges gépeket. A következő vasárnap meglepő sokan voltak az istentisztele­ten: 24-en. Mintha csak előre tudta volna min­denki, hogy ez az utolsó istentiszteletünk. Jú­lius 27-én a légi aknák elpusztították a templo­mot, a gyülekezeti házat, lelkész-lakást. Ezzel betetőződött a gyülekezet szétbombázása. 3

Next

/
Oldalképek
Tartalom