Magyar Református Ébredés, 1943 (1. évfolyam, 1-22. szám)

1943-08-01 / 13. szám

zet« tagjainak az éretlen és jogtalan kritizálása váltotta ki.

A 10. oldalon olvassuk: »Békés-en körülbelül ugyanebben az időben teljesen hasonló módon, hasonló gyülekezet alakult. Egyik ot- tan.i, Skóciát járt lelkész néhányszor felkereste őket és magánbeszélgetésben kitartásra buzdította a vezetőket. E sorok írójának részletesen elbeszélte a békési gyülekezet egyik sz:m- és fültanúja, hogy ezt a lelkészt felsőbb hatósága emiatt fegyelmi alá vonta, és csak úgy menekült meg a büntetéstől, hogy sokaknak füls- hallafttára és nagy ámulatéra letagadta a gyülekezetben való megjelenésiét. Hogy ennek a megtagadásnak milyen súlyos erkölcsi bukás lett a következménye ö magára nézve, bármennyire is tanulságos volna, azt itt elhallgatom.« Nem tudom, hogy hogy gondolja a Professzor úr, hogy ez a pletykaszerü, félig elmondása a dolgoknak mennyire szolgálja Isten dicsőségét?! Arra mindenesetre jó, hogy egy csomó embert az egyházzal való elégedetlenségre serkentsen, de valószínűleg ez is a be nem vallott célja Öméltóságának, ma-gin- azzal a burkolt fenyegetéssel, hegy aki velük egy úton nem jár, az vigyázzon, meri erkölcsi bukásiban vész el.

A 10., 11. oldalon pedig ezeket olvassuk: »Az eredeti gyülekezet tagjai, amint említettem, a református egyháznak mindvégig buzgó tagjai voltak, nemcsak templomba jártak, hanem rendszeresen és az átlagosnál többet adakoztak, sőt alapítványokat is tettek új templomira, vagy szegények támogatására. Ezeket az alapítványokat. az egyház vezetősége részint hadikölcsiönökbe fektette a még élő alapító megkérdezése nélkül, részint beolvasztotta valami általános név. alá úgy, hogy ilyen módon az alapítónak még a neve is eltűnik az egyházi berkeikből'. Én, mint az egyik ilyen alapító gyanmiefoe, ezt az eljárást teljés mértékben hibásnak tartom. Bár a gyülekezetnek, mint alább ismertetem, nemcsak buzgó, hanem értelmes, bölcs és jómódú tagjai is voltak, közülük soha 'egyetlenegy sem jutott presbiteri, vaigy más egyházi tisztségre, de tapasztalásból tudom, hogy szívük legmélyén sem támadt ezért bennük kedvetlenség, vagv keserűség. Uigy fogták fel, hogy az nem is nekik való hely talán, mert a presbitériumban többnyire velük csak, gúnyosan vitázó urak és közismert káromkodó, sőt nem egyszer nyílt bűnökben. élő embereik is ültek.« Azt a Professzor úr példájából is tudjuk, hogy a »szabad-keresztyén test- vérgyülekezet« tagjai általában nem szoktak következeteseik lenni. Hitükkel és lelkiismeretűkkel úgylátszik már akkor is, mint most is, összefért az, hogv az állandóan vádolt egyháznak azért megmaradjanak »‘buzgó« tagjai. De vájjon miért? Valószínűleg azért, mert a »közösségük« nem lévén elismerve az államtó’, nem szívesen vállalják — -miiért, miért nem, ők tudják, — a felekzeteinkívüliség állapotát, mint pl. a Professzor úr se. A Professzor úr történelme szerint a nagyszalontai egyház vezetői a

felelőseik úgylátszik a hadikölcsönök elértéktelenedéséért. Az mindenesetre kár, hogy a Professzor úr édesapjának neve nincs aranybstűk- keil a nagyszalontai templom falára vésve. Téved a Professzor úr akkor, amikor a presbitérium tagjainak összevóloga-tásánál a »gúnyosan vitázó«, a káromkodó és a nyílt bűnökben élő emberek eme jellemvonásaik alapján lettek presbiterek. Ez tendenciózus beállítása a dolgoknak. Furcsa történelmi adalék.

A 14. oladlon a következőket írja: »Az új református lelkész látszólag barátja is lett a gyülekezetnek, egyik otthoni látogatásom alkalmával mellettem ült az előadói asztalnál és nyilvánosan imádkozott a gyülekezet javáért, mégis másnap a román rendőrségre ment azért, hogy engem, mint nem-román, hanem magyar állampolgárt fogjanak el. A román hatóság tudtomon kívül egy rendőrt küldött ki az állomásra, aki nagyon szívesen érdeklődött elutazásom felől és feltűnő készséggel- segítette csomagjaimat a vonatra. Utólag tudtam meg, hogy a r'omán rendőrfőnök a pap áru1 kodásának visszautasításával, a hívők és a gyülekezet iránt való becsűiéiből nem elf ugatásomra, hanem védelmiemre küldötte ki a rendőrt az állomáshoz, Később két református lelkész ép-pern két gyülekezeti leány füle hallatára kérte a város román polgármesterét a <nta le kezet ellen való fellépésre, de a polgármester örömét fejezte ki a kezébe kerülő és általa cenzúrázott magyar vallásos füzetek fellett, melyeket a gyülefcezetbebek az anyaországból hozattak, kívánva, hogy bárcsak az ő nyelvükön is jelennének meg hasonlóan szép vallásos iratok.« Ez a pletyka ^stílusban elmondott két történet egyenesen felháborító, mert belőle az tűnik ki, hogy a református lelkészek a megszállás alatt a román rendőrséggel paktá'tsk, de a román áll ami hivatalin okok nagy magyar barátságot tanúsítottak. Ha ez így volt, akkor tessék ezt hivatalosan is bizonyítani, ha pedig nem, akkor émelyítő, szektás beállítása ez a dolgoknak. Igazán nem mondható keresztyén türelemnek az ilyen vádaskodás. Ez a Profé sz.- szor űr történetírása!

A 18. oldalon a következő felhívást intézi a professzor úr: »Bármilyen irányú legyen is valamely keresztyén felekezet, el kell döntenie, hogv melyiket becsüli többre: az általa felállított szervezetet és hititételeiket-e, vagy pedig aiz élőhitű keresztyéneket,« A magyar református egvháznak a szervezete minden benne lévő nehézség, sőt esetleges ■ 'tévedés- elleniére is azért van. hogv elősegítse az Isten munkáját, magát a bibliai ékes és jó rend megvalósítását célozza. Nem kell választania a szervezet, vagy az élőhitű keresztyének között, mert az élőhitű keresztyének jól megférnek ebben a szervezetben. A magyar református egyháznak — Professzor úrnak is tudnia kellene — min csernek »általa felállított hittételei«, mert -a teljes Szentírás alapján áll. Azokban, amiket Hitvallásként a Heidelbergi Kátéban, illetve a II. Helvét Hitvallásban meg3