Magyar Református Ébredés, 1943 (1. évfolyam, 1-22. szám)
1943-08-15 / 14. szám
Apostoli közösség avagy „Őrzője vagyok-e az éu Atyámfiának?44 Két élményem volt az elmúlt heteikben. Az egyik alkalommal -egy belimissziói munkással beszélgettem egyik családtagomról, aki -évek óta nem akar és nem tud bizonyos kérdéseket rendezni életében. Most azonban Isten Léiké olyan helyzetbe hoz-ta, hogy akar szembenézni problémáival, de egyedül nem tud. Két igen komoly lelkésszel szerette volna megbeszélni ezeket, — kikkel eddig is közösségiben volt, — azonban az illetők érthetetlen módon elzárkóztak előle. Ezt panaszoltam -el. Nem -értem -magatartásukat — keseregtem. »Ó:h, tőlük vársz segítséget?! Hiszen azok szervező embereik, akiknek nincs idejük egy-egy lélek számára«, — felelte. Megdöbbentem barátom kritikáján s rosszul is esett, amit mondott.. Mintha -engem sértett volna meg —- úgy éreztem, — hiszen mindkét lelkészt a magyar lelki megújhodás legáldottabb munkásának tartom. — »Pedig, hogy mit jelent az ember életében a másik törődése, azt én nagyon jól tudom«, — folytatta. Másik élményem egy asszonytestvéremmel volt. Isten többször mutatta, hogy menjek hozzá s igyekezzem vele kapcsolatba kerülni, de én sokszor engedetisnkedtem. Végül is ő keresett fel egészen más ügyben s akkor felhasználtam az időt személyes beszélgetésre. Megláttam, hogy -ki kellene kapcsolódnia munkájából nemcsak lelkileg, hanem testileg is; ajánlottam, hogy 6—8 éve hiányzó nyaralását pótolja az idén. Anyagi nehézségekről panaszkodott s én igyekeztem rábeszélni, hogy erre a pihenésire okvetlenül áldozzon, még -ha máshol vonja is el az összeget. Elment úgy, hogy mindketten tudtuk: nyaralása az idén is elmarad. Pár nappal később éjjel felébredtem kislányom betegsége miatt s nem bírtam elaludni. Fenti élményemen gondolkoztam s megvilágosodott előttem, hegy mindkettő azonos okokra vezethető vissza: nincs olyan komoly közösség közöttünk, mint amilyen az apostoloké &• az ■ első keresztyéneké volt. Panaszkodunk, hogy nem vagyunk teljesen Krisztussal járó emberek, hogy az ébredés ellenségei — a múltkori cikk szerint — sorainkban vannak, hogy nem egyetlen és legfontosabb ügyünk Krisztus stb. S közben nem vesszük észre, hogy mi az elégedetlenek sem hozzuk meg azt az áldozatot, amit Isten ezen a téren kíván. A két -evangéliumi lelkész fontosabbnak tart -egy-egy evan- gélizációs hetet, vagy beosztott munkája elvégzését, esetleg pihenését, minthogy utána menjen egy embernek pénzt, időt, energiát ne-m kímélve. Én pedig okosabb beosztásra tanácsolom asszonytestvéremet ahelyett, hogy zsebembe nyúlnék s fizetném pihenése költsé- giet — nem a feleslegemből (ami nincs), — hanem komoly anyagi áldozatok árán! Miután ilyen élesen rávilágított az okokra, komolyan kezdtem vizsgálni a Cselekedetek könyve alapján, mit tanulhatunk e téren az apostoloktól? Csel. 2:42—47. verseit olvasgattam. Két dolgot láttám meg. Az egyik: íratlan parancsként a hívővé vált ember egész vagyonát átadta a közösségnek. Félreértés ne essék, nem akarok vagyonközösséget propagálni, csak egyszerűen megállapítom ennek a cselekedetnek előnyeit. Általában azl mondogatjuk Istennel való komoly leszámolás unk után, hogy egész vagyonunk a-z Istené, mi csak sáfárai vagyunk. De mit jelent ez a valóságban? Azt, hogy míg imádkozunk árvaházakért, lelki vezetés alatt álló üdülőkért, kórházakért, az új Megbékélés Háza telepéért, r agyon ritkán adunk ezekre pénzt, mert »okos beosztással« keresetünk -élelemre, ruházatra, gyermekneveltetésre s még, ki tudja, mi minderre megy el. Cselekedetünk megmutatja, mennyire nem fontos a valóságban számunkra az, amiért imádkozunk, s mennyire tulajdonosának érezzük magunkat anna-k, aminek pedig csak sáfárai lehetünk. Az anyagi tére-n való lelki fejlődés másik állomása nálam s sok keresztyénnél a tized bevezetése volt. Nehezen, sokszor önmagámmal alkudozva szorítom ki e;zt az összeget keresetemből. Ez az Istené mondom, s öntudat alatt azt -gondolom, de a maradék 90 százalék már teljesen az -enyém! Ezért nem tudom elővenni pénztárcámat, amikor testvéremnek anyagi segítségre volna szüksége, inkább hajlandó vagyok órákig prédikálni neki: Istenem, mennyi energia pocsékolódik el az anyaghoz való újabb s újabb tapadásom miatt s- mennyi alkalmat adok a Sátán támadásának Az első keresztyének ezt radikálisan intézték el. Vagy mindemnél drágább ügy volt számukra Krisztus váltisága, vagy megszomorodva kívül maradtak, mint a gazdag ifjú, esetleg 50 százalékos megoldást serestek, mint Amániás és Safira, de ez utóbbi nagyon veszedelmes s nyilvánvaló következményekkel járt. A közös vagyonnak még egy előnye volt. A pénz hova ford tűsét a közösség határozta meg ;telhat legalább 2—3 Krisztussal járó ember s így az valószínűben a Szent Lélek ellenőrzése mellett ment végbe, mintha egy hívő — sokszor saját kívánsága alapján — határoz. Harmadik e őnye a vagyonközösségnek, hegy nem volt. szűkölködő a gyülekezetben. Nem volt probléma a mindennapi kenyér s a gyengélkedőnek szükséges pihenés; nagyon jól tudták, ismerve egymást — mire van szükségük. Másik látásom Pál leveleit olvasgatva: az apostol megdöbbentően nagy kiterjedésű személyes munkája. Annak az apostolnak, aki Kis-Ázsiia városait végigjárva egymás után hozza létre a nagyszámú gyülekezeteket. Milyen szeretettel ajánl egy-egy munkást a többiek szeretetébe, mint Timotheust, vagy Apol- lóst (I. Kor. 16.) Milyen szigorúan közösíti ki Himeneust s Alexandert a gyülekezetből (I. 5
