Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelő, 1884 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1-2. füzet
4 Jelen Vnik s jö ven dunk. Midőn Isten segedelmével folyóiratunk hatodik évfolyamát megkezdjük, s úgy olvasóinkat, mint egyetemes egyházunkat a nagy Isten kegyelmébe ajánljuk, a múlt küzdelmei után, egyházunk jelenképe tekint reánk, mintha mondaná: nézz meg jól, azon egyház vagyok én, a melyért annyi vér omlott ki, s annyi lui kebel szakadt meg; az vngyok-é, a ki vészben és viharban inegőrzém s fennen lobogtatám a hit és evangyéliomi szabadság zászlóját; s az alatt védtem a magyar nemzeti életet és szabadságot; mint féltett kincset, örzém s mint drága gyermeket tápláltam, a hit és tudomány veteményes kertjét az iskolát. Azon egyház vagyok-é a jelenben is, melynek önfeláldozó tagjai a múltban, egymást mint a hitben testvérek tekintvén: egymásért, a védelemre szorult részekért magasztos áldozattételre lelkesültek; melynek templomait iskoláit ha itt elvették, amott helyette újat építettek; ha lelkészeit, tanítóit gályarabságra hur- czolták, azok családjáról gondoskodtak és nem féltek azoktól a kik a testet, megölik hívén és tudván, hogy a lelket meg nem ölhetik. E kérdésekre nem felelhetünk a nélkül, hogy lelkűnkön a fájdalom borújának nyomását ne éreznök. Az idők megviselték, mondhatni elnyiitték azon ősi buzgóságot, mely egykor egyházunk tagjait lángoltatta és elevenítette. A magyar nemzeti mivelödés, zászlónk alatt annyira nőtt, fényünknél ann3’i élet erőhöz jutott, hogy zászlónk után nyúlni birt, hogy azt kezünkből kiragadja, s a küzdelem diadalát reánk nézve legalább is kétessé tegye. Ez a mi helyzetünk, s hogy sorsunk még roszabb legyen, saját nemzeti kormányunk is elérkezettnek látta az időt a közelebbi években, hogy iskoláinkkal való, századokon át gyakorolt, béke kötések és országos törvények által biztosított jogainkhoz nyúljon, bennünket, a kik
