Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelő, 1884 (6. évfolyam, 1-12. szám)
9-10. füzet
415 megkoronázott, s érdemekben kimagasló főpap ! nagytiszteletű becses jóindulatú egyházi férfiak, ezen virágzó egyháznak erényekben tündöklő vezérei, őrei, fentartói, jóakarói, s felsegítő kegyes jó uraim!! Főméltóságu Doctor ur! nagyságos iskolai felügyelő! és ezen virágzó főiskolának éles elméjű s magas gondolkozásu doctorai, tanárai, balsorsunk leghívebb barátai, legmunkásabb és legtevékenyebb előmozditói! Eléggé ismeretes előttetek ezen példabeszéd: a háládat- lan embernél nincs a földnek nagyobb terhe; mely- lyol leghívebben, de egyszersmind legvelősebben is ki van nyomva röviden, a háládatlan embernek ismertető bélyege. — Nem is ok nélkül, mert ha csakugyan a háládatlanság nyilvánvaló, akkor a kegyeletnek, az Isten boszankodásának, az emberek fellépésének, a jótétemények megaláztatásának, az erények szétszórásának, minden kegyeletes ajándék forrását, mint a jólétnek közönséges ellensége, kiszárítja a háládatlan ! — Mihez képest mi, ámbár tartozásunknak legkisebb részét sem fizethetjük meg : mindazonáltal, hogy a hálátlanságnak rút bűnébe ne keveredjünk, hálánk elismerése jeléül a sok tőletek vett jótéteménynek, szabad legyen csak halvány vonásokban is előttetek — mielőtt egymástól megválnánk — kifejezni társaim nevében méltán illőnek Ítélem búcsúbeszédemben jóságtokat megköszönni, és nektek egy Isten hozzádat mondani! Mondatik ugyan közönségesen, hogy a jótéteményt elismerni, megköszönni s visszafizetni, a hálának lépcsője. De nekünk, mit sóhajtva kell megvallanom, hogy oly boldogoknak, kik igen boldogtalanok valánk, hálánk kifejezésében hozzátok, a dolog élteméhez képest, azon lépcsők szerint menni nem lehet és nem szabad. Ha nekünk csak valamennyire is annyi erőnk volna jótéteményeitek megháláláaára, kevésbé hirdetésére, legkevésbé visszafizetésére, szabad akarat szerint felajánlanánk magunkat! E miatt azonban, nehogy az Isten iránt istentelenek, irányatokban pedig háládatlanoknak találtassunk ily nagylelkű jótevők iránt, a menynyire tőlünk telik, ha sietve is — ez alkalommal a hála és elismerés nyilvánításában előljárni, édes kötelességünknek ismerjük. Ti ugyanis a mi nagy sanyargatásunkat mielébb meghallva, mint egy ember mellettünk felállva, reményeinken kívül cselekedtetek, mintha ti is balsorsunk társai, szorongatott feleink lettetek volna, megemlékezve rablánczainkról, velünk együtt sajnálkozva bánkódtatok és Józsefnek megromlásáért betegségünkben nemcsak vigasztaltatok, hanem meg is szabadítottatok, sírva a sirókkal és más 25*
