Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelő, 1882 (4. évfolyam, 1-12. szám)

12. füzet

dobok pergése, a fegyverek zöreje, a viaskodók liarezi kiáltása, a csata vad moraja. Folyt a véres munka; nehéz zivatarként hömpölygött a csata, előre és hátra a síkságon. Jobb szárnyát diadalmasan vezette a király, most pedig készül szorongatott bal szárnyának személyes neki tüzeléséhez; akkor a. golyó záporba, közemberhez hasonlóan vért nélkül rohanva, éri öt az első, nemsokára pedig véresen is elötöretve a második golyó ; e felkiáltás után: „elég ez nekem!* ledől a lóról, mely öt egy dara- bik vonszolja, utóbb azonban teher nélkül tér vissza övéihez. Itt a svéd kö táján adja ki a király hős lelkét, a csata zöme keresztül száguld rajta és mikor halált megvető csapatai estve, heves harcz után drágán vásárolták meg a győzelmet, akkor találák meg azt, ki őket annyiszor győzelemre vezette volt, kinek elszállt lelke még ma is lelkesitöleg lengett volt soraik felett, — találák azt ezen a helyen ruhátlan, kifosztva, eléktelenitve, sebekkel megrakva, mint holttestet holttestek közt.

„Mintsem, hogy Szászországot elveszítsem, inkább vesztem el életemet,“ igy kiáltott volt fel, mikor Wallenstein közeledtének hírére, délnémetországi győzelmes ut- ját siettetve, indult ide.

Oda is adta életét, ifjúi, dicsteljes, reményekkel gazdag életét, nemcsak Szászországért, melynek földje vérét itta, hanem az egész evangyélioini Németországért, inely- szorult. helyzete kiszólitotta öt északi birodalmából; az egész evangyélioini egyházért, melynek védelmére kardot rántva mondd: „Küzdők Istenem igéjéért! Érted, óh Jézus, nem magamért!“ — ezen egyházért küzdött vitéz serege még tovább is 16 évig, mig csak békéje és szabadsága ki nem lett küzdve, és hálával vallhatta: Mindeddig segítséggel

7 ö o oo

volt nekünk az Ur!“

Ezt soha sem felejtjük el, oh drága hősünk. Nyugodjék bár tested Stokholm királyi sírboltjában; őrizzék bár véres vasruhádat, mint becses győzelmi jelt Becsnek