Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelő, 1882 (4. évfolyam, 1-12. szám)
12. füzet
svéd köböl pattant ki az evangyéliomi szeretet áldozati tüzének azon első szikrája, mely most már egy fél század óta világítókig és melegitöleg lobog ég felé a Gusztáv Adolf-egylet oltárán, dicsőségére az Urnák, üdvére népének! Mikor hajdan a seregeknek ura nagy győzelemre segítette volt Izrael népét, akkor „felvon Sámuel egy követ és fel á s á M i s p a és a S é n k ő szikla között és n e v e z é azt ily névvel: Eben Haézer és monda: Mindeddig segítséggel volt nekünk’ az Ur!“ 1 Sámuel 7, 12. Mint egy Eben Haézer, mint az isteni segítség emlékköve. úgy fekszik itt a svéd kő és bolfozódik fölé az emlék; Ebenheázerként tűnik az fel nekünk is újólag ez ü n népi nap fényében. Mert mit látunk ma e z e n k ö képében? Mindenek előtt, szeretet tertvéreiin, látjuk benne I. az evangyéliomi hit, bátorság szent, áldozati kővé t. Képzeljétek magatokat vissza harmadfél századdal. 1(132. november 6-án — mikor délelőtti 11 óra tájiin a nap úgy mint most — az őszi ködös felhők közül kitört, nagy sürgés' és zaigás volt itt Lützennek mezején. De nem volt az akkor úgy mint ma az ünnepi békés vendégeknek mozgalma és zaja, hanem két ellenséges hadsereg állt egymással szemközt kora reggel óta, 20,000 császári Wallenstein alatt, 15,000 svéd és német Gusztáv A d o 1 f vezérlete alatt, fegyveres kézzel, csatakészen. Nem hangzottak úgy mint ma vallásos ünnepi énekek e mezőn, a svédek istenes harczi énekére, mely szerint jókor reggel éneklék; „Ne félj! kicsiny sereg!“ a király istenes harczi szózatára: „Rajta hát! Isten segíts! Jézus, Jézus, Jézus segíts küzköduöm a te neved tisztességére!“ — ezekre c o következek a lövegek dörgése, a trombiták harsogása, a
