Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelő, 1881 (3. évfolyam, 1-12. szám)

9-10. füzet

elméleti tehetségé túlnyomó, inig a román népek közvetlen a gyakorlati következményeket érvényesítik az életben. A német bölcsészet autonom esze, kiindulva a gondolkozás bírálásából, hirtelen szárnyra kelt, hogy a bölcsészeinek a keresztyénség fölé kimagasló eszményi rendszerét okoskodja ki, mely egy Aristoteles rendszeréhez méltóan, egy uj, szabad kultúra szülőanyja lett volna. De nemcsak hogy a keresztyén igazság napját túl nem szárnyalhatta, de merész sasröpte rendszerint mindannyiszor, annál mélyebb bukással végződött a kételkedés örvényébe, inig legvégül, Schopenhauer és von Hartmann által képviseltetve a pessimismus legmélyebb s legsivárabb iszapjába veszett. Itt már nemcsak keresztyénellenes, de teljesen a keresztyénséget gyűlölő szellem mutatkozik. E legújabb bölcsészet arczátlan diadalittassággal élet-halál harczot üzent a keresztyénségnek.

Világos tehát, hogy a keresztyénellenes gondolkozás legutolsó rendszere: a pessimismus, a mint a keresztyénség előtti gondolkozásnak és életnek is az volt a végeredménye. Azonban, minden bölcsészeti rendszer nem egyébb, mint az illető kor állapotainak s általános törekvéseinek gondolati visszahatása; minden kor szelleme kifejezését s kinyomatát találja a koronkénti bölcsészeti rendszerékben. így a inai pessimismus is, s épp ebben rejlik kitűnő jelentősége úgy a jelenre, mint a jövőre nézve.

Köztudomású dolog, hogy a pessimismus az ember össztörekvései végczéljakép, az önmegsemmisítést tünteti fel, mert teljes létében valódi boldogság fel nem található; a legiidvüsebb kialudni, mint a fáklya a szélvészben és többé fel nem támadni. De inig Schopenhauer ezzel csak az egyediélek megsemmisitését czélozta, már von Hartmann iszonyatos erélye nem borzad vissza e rendszer legvégső következménye elöl sem: ö az egész világ és az üsszemberiség önmegsemmisülését követeli. Egyedül úgy