Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelő, 1881 (3. évfolyam, 1-12. szám)
9-10. füzet
— magyarázza ő, — helyezkedhetnék újból az emberiségben tudatra kelt tudatlanság vissza a tudatlanságnak üdvös állapotába. Ez volna az emberiség történelmének czélja. Mert kultúra és finomított polgárisodás daczára, szaporodnak nyomor és keserv a földön ; s ha csak majdan egyszer odajutnak az emberek, hogy valamennyien e nyomorúság érzetének rabjai lesznek, akkor mindnyájukban a nagy elhatározás önmagukat s a világot egyszer s mindenkorra megsernmitni, majd megérik, s akkorára valósziniileg meg is lesznek a kivitelhez szükséges eszközök. De kit nem fog el mély fájdalom a felett, hogy napjainknak egyik mérvadó egyénisége szegény nemünknek egyébb menekülést, jövőjének más czélt nem mutathat, mint ez embertelen iszonyatos tanácsot! Mennyire siilyedt a nemzedék, s mily ziláltak állapotai, hogy ily rendszernek, mint igaz életbölcseségnek örvendhet, sőt a maga bölcsészeiének vallja! Kérdés, nein-é ily czélhoz vezető lejtős utón áll már e nemzedék? Már ennek meggondolása is el kerül tethe t te volna ama silány élczeskedéseket, melyekkel felületes lelkek amaz eszméket megczáfoltaknak hitték! Ha az emberek azon alapot, mely a történelem tanúsága szerint egyedül képes jobb jövőt biztosítani, a jövőre vonatkozó eszméket, melyeket a Krisztus-hit szül és a keresztyén erkölcsöt elvetették: «/ ugyan mily jövő marad még ez emberek számára? mi lehet ez emberek jövője? Valóban nem lehet más, mint a Hartman-féle: a romlás s a végleges önmegsemmités. S igy tényleg az, a mit, a Hartmann-féle pessimismus mint a világ jövőjét kilátásba helvez, a keresztyén reménységgel ellenkező, teljesen igaz jóslat e keresztyénség gyűlölő nemzedék jövőjére nézve. Hagyják csak általánosodéi ama hitet, hogy nincs tudatos Isten, ki felelősségre hí, s hogy e szerint nincs utolsó ítélet, nincs örök üdvösség sem örök kárhozat, hogy a vi*
