Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelő, 1879 (1. évfolyam, 1-12. szám)
8-9. füzet
360 Úgy tűnt fel már kezdetben, mint absolut vallás, mint lélek és élet. De midőn az emberi elemmel találkozott, sokat vesztett tisztaságából, az incarnáczió alig történhetett meg sár és por felvétele s assimilatiója nélkül, az emberi természet reaetiója folytán. Ezen minőségében, gyakran maga szolgáltatott alkalmat arra, hogy azok részéről, kik akár az egyéni, akár a társadalmi és állami jogokat védeni kötelességüknek tartották, hatalma neutrálizálására törekedjenek. Tagadhatatlan, hogy a megerősödött keresztyénség, emberi elemet fogadván magába: nagy hajlamot mutatott az uralkodásra, s az egyház sietett szövetséget kötni az államhatalommal. Innen keletkezik azon sötét vonal, mely századokon keresztül homályt borított fényes arczára. Következett az egyház elvilágiasodása. A középkorban, midőn a hazaiság nagyszerű elvét a hübér rendszer, vagyis a haza helyét egy szerencsés katona személyéhez ragaszkodás váltotta fel, ki tetszése szerint osztogatta allodiumait, feudumait; ama szövetség megkisértése kikeriilhetlen lett; az egyház, az államhatalom hűbéresei közé lépett egy időre, s dignitáríusai inkább voltak fényes világi ui’ak, mint halászok. Az ige igénytelen szolgái, nem is törekedtek többé a kér. elv átértésére, megelégedtek a fénynyel, melyhez jutottak, a trónok legfelső zsámolyán, mint az államok első rendjei, és csakugyan oly súlyosak lettek a népre, mint magok a lovag urak, tizedeikkel, s más számtalan követeléseikkel, kiknek minden fény- és árny-oldalait kérkedés nélkül megosztatták. De az egyház, nem elégedett meg e szerencsés kezdet előnyeivel. Az elem, melyet a világból assimilált, telhetetlen volt, és századokon át nyúló elkeseredett harczba bocsátkozott a fejedelmekkel a világ uras ág a f e 1 e 11.
