Magyar Paizs, 1917 (18. évfolyam, 1-31. szám)

1917-03-11 / 6. szám

XVIII. év. Zalaegerszeg, 1917 március 11.

6. szám.

Előfizetési ár:

Egész évre K 6 04 Fél évre K 3 04 Negyedre K 1 54

Egyes szám ára 8 fillér.

Hirdetések dija: egyezség szerint,

Ny ilttér sora 1 K.

Szerkesztőség és ki&dőhivatal Wlasics-utca 8. sz*

{

LENGYEL FERENC BORBÉLY GYÖRGY

laptulajdonos, kiadó.

MEGJELE/SIK HETENKÉNT EGySZEK.

a csirkefogó

és flaszterkoptató rendesen ügyes gyerek és svihák fiatalember.

Az emberek és nagy emberek, nemzetek és nagy nemzetek ugyancsak hasonlítanak ezekhez a csirkefogókhoz. Mert ők is emberek.

Egyes csepp vizben megvannak mindazok az alkatrészek, amelyek az egész nagy tengerben.

Az emberek és nemzetek is éppen úgy kutyálkodnak, mint az utcai su- hanc, éppen úgy huncfutkodnak, rágalmaznak, vádolnak, alattomoskodnak( veszekednek, verekednek, s a pörben aztán mentegetödznek, hazudoznak, esküdöznek, átkozódnak, mint a rajta- csipett egyes ember, a csirkefogó.

A különbség csak az, hogy Oláhország két esztendeig áltatta a világot s Amerika angoljai három esztendeig tudták ezt tenni,

B. Gy.

Március.

Enyhül az idő s ablakainkban reggelente szeiidebb vonásokban rajzolódik le a tél poezise : a fehér hóvirág.

Ha éjjel még csonttá is fagy a sár, nappal a hőmérő az olvadást mutatja. A kegyetlen, csikorgó hidegek alább hagytak, elmúltak és a havas világra tavaszias kék égbolt borul. Az emberek arcára a nap langyos sugarai barátságosabb vonást varázsolnak : fölenged minden az első napsugárra.

Napsugár, hó és sár: a tavasz hírnökei. A hóié és sár győtri majd a katonákat a csontig iiató hideg helyett, a lövészárkokban, kavernákban, rókalyukakban a vizzel, nedvesseggel, be- ömléssel, beornlással kel! birkózni, ha az ellenség nyugtot, időt hagy ehhez. Egyéb kétségtelen jeleink is vannak, hogy a tavasz már kopogtat. A frontok megmozdultak. A hivatalos jelentések meghosszabbodtak, mint a napok. Nyugaton is rohamoszlopok törnek előre, az orosz síkságon is vérrózsák piroslanak az olvadó havon. Támadó különítmények rontanak egymásra, ágyuk keresik egymást, aknák robbannak. Erdély határán, Romániában, Macédóniában, az Isonzó mentén, Tiro hegyei között kezd előbújni téli odvából a háború. Most aludt néhány hétig, de már dörzsöli szemeiből az álmot és nekifeszíti izmait az új vérontásnak. Közeledik a tavasz . . .

A tavasznak költészete van és nálunk különösen meleg és gazdag ez a költészet. A festők, szobrászok nagyszerű, viruló ifjúnak ábrázolták, bimbózó, rügyező ágakból font koszorúval hornokán. Ihletett és kedves mosollyal hozta az új életet, a felszabadulást, illatokat, zsendülést, a nedvek megpezsdülését, a virágzást jelentette, örültünk neki és sóvárogva vártuk, bár valamikor fűtött szobában lestük érkezését. A lágy lelkek örültek az ibolyáknak és hóvirágnak, mindany- nyian annak, hogy erősebb lesz a nap fénye és melege. A költők arról énekeltek, hogy a patakok letörik jégbilin cseiket és vidáman csörgedeznek.

Az idén mást jelent a tavasz és másként várjuk. A harmadik háborús tavasz nem koszorúsán és mosolyogva kopogtat Az idei háborús tavasz nem a pezsdülést és virágzást jelenti.

A tavasz most azt jelenti, hogy pergőtűz lesz, hogy a gépfegyverek, aknavetők, földalatti ekrazittömegek bontják a világot. Az ellenségeink fölkészültek a harcra. Halljuk bizakodásukat a győzelemben. A mi hadseregeink sem tétlenek. Bizonyára fölkészülnek ők is és az eddigi tapasztalások azt mutatják, hogy a mi öklünk páncélosabb, ha üt, a mi vértünk helytállóbb, ha ütést kell felfogni. Ezredek, hadseregek vonulnak fel a frontok mögött. Ezredek, hadseregek várják tartalékban a tavaszt. De bizonyos, hogy a gyárak olyan ágyutőmegeket, olyan municióhegyeket ontottak a frontokra, annyi százezer polgár kezébe

Valaki, aki érezni tud.

(Levél.)

Irta : Németh Böske.

Kivflí a borítékon:

Nagyságos Szeniczey Mártiidnak

Szentelek.

Belül :

Mártha, drága szivem; hogy ez a levelem anoyit késett, ennek nem csupán a lustaság vagy elfoglaltság volt oka. Nem. — Kellett várnom egy idői, amely elszaladjon felettem, hogy nyugodt lecsillapult fővel tudjak ideülni az Íróasztalom me-lé és véled így papíron beszélgetni De vájjon nyugodt vagyok-e már teljesen? Vájjon lehet-e az ember —csak vaíaha is nyugodt többé, egy olyan vihar Után, amely keresztüiszáguldott egész lényén, s amely romokba döntött mindent ami szépen, kulíurásan, teljesen élt bennünk ? Kimondhatatlanul szenvedtem, sőt talán még ma is.

Hisz te ismersz engem. Ismersz még a zárdából. óh drága fehérség, cseudes imás zárdái életünk, csacsi kis iskolás voltunk, s minden, ami ott körülvett bennünket, valami áhitatos illatos levegővel, mint a kápolna arányos oltárát a kékes tömjénfüst. Márthám édes, hová is tűntek ei ezek az évek a nagy rikító szinü, lármás élet forgatagában ? De hisz nem ezért ülök én most a levélírás mellett, hogy mindezekre emlékeztesselek — sok. ka! közelebb múlt események azok, amelyeket közölni óhajtok véled — s amelyek felől mielőbb várom a te józan, gondolkodó, tudatos véleményedet, hisz te olyan okos vagy Mártha, amilyen én talán soha többé nem tudok lenni az életben.

Hallgass ide drága szivem,.- és ha jólesik sirasd meg, avagy nevesd ki a le barátnődet, aki itt áll előtted a nagy boldogtalanságával, az elunott életével, a felsebzett szivével és minden reszkető, remegő, agyongyötört idegével — s a nagy-nagy kialudni nem akaró, fájó szerelmével. Ugye furcsa ezt hallanod tőlem, aki előbb minden szerelmi történeteket amely vélem volt vonatkozásban, csak egy mosoly- lyal, vagy gúnyos szavakkalakkor unatkoztam“ stb. szoktam elintézni, tán még : Uram bocsá’ egy-két csípős viccet is faragtam az eltávozott szegénv fejére. Hát az volt előbb. De most, most. Édesem tönkre vagyok égve, elkinozva, kifosztva és nincs egy szavam, amely vád avagy gáncs, gúnyos lenézés, vagy keserű kiLkadás volna az illető ellen, csak szenvedek.

Emlékszel Mártha, a szép kis Egonra ? emlékszel a drága két bársony szemére mely mindjárt könybelábadí, ha én más férfival többet beszéltem társaságban ? Emlékszel Istvánra, aki komoly, mondhatnám komor lelkének összes melegével szeretett ? Emlékszel Leonra, aki mosolygós volt mint a napsugár, kedves és jő. £s emlékszel mind a

többiekre, akik hosszabb vagy rövidebb időre a közelembe kerültek ; s akikkel sohasem éreztem közelebbi vonatkozást — mint az időt jó! átszórakozni ?

És Mártám édes — messze, valahol igen messze, a kék ködös távolban ahova emberi szem már nem lephet el — jött a vihar, a végzet, a nagy átalakulás, jött a hatalmas Szerelem, mely nem tar gátat maga előtt, mely nevetséges játékszerekké alakítja az értelmes, tudatos embereket s hiába tiltakoznál ellene, nincs módodban mást tenni, mint csacsi eiszédüit légy módjára neki repülni a lángnak és ott agyonperzselni magodat. . .

Oh láitál volna engem drága szivem azok. ban ez átszenvedett napokban a szegény fáradt fejemmel, az arcom sápadt, kínlódást eláruló színével, a nehéz agyoncsigázott mozdulataimmal s a szivemmel amely vérzett, vergődött, égett s amelyet valaki könnyelmű meg nem becsű éssel összezúzott, mint a gye- rek a legdrágább finom porcelánvázát, melyet a hozzáértők csak bámulni szoktak, s ő egy gyerekes mozdulattal főldredobta aztán — vége. Hát ez. . . Hogv miért választottam ezt, aki nem tudta megbecsülni ? — kérded a te jóságos, okos, íiszta pillantásoddal egy kicsit megrovóan ; mert tudod úgy e a kérőmet, a legutóbbit, a drága, nagy intelligenciájú embert, a neves írót, aki engem akart feleségének, any- nyi ezer nő között, kiket ismert, aki nem akart beieeggyezni abba, hogy lemondjak végleg róla . . .