Magyar Paizs, 1916 (17. évfolyam, 1-43. szám)
1916-05-07 / 15. szám
XVII. év Zalaegerszeg, 1916. május 7. 15. szám Előfizetési ár: Egy évre K 4 0+ Féi évre K 2 04 Negyedre K 104 Egyes szám 8 fillér. Szerkeszti: Z. HORVÁTH LAJOS Munkatársak : LENGYEL FERENC, BORBÉLY GYÖRGY laptulajdonos, kiadó. MEGJELENIK HETENKÉNT EGYSZER Negyedszer. A magyar állam negyedszer fordul most a magyar bőség szarujához s az uj hadikölcsön ismét sorakozom hívja a filléreket és milliókat.” Mikor a világháború során az első hadikölcsön jegyzésére került a sor, nyugtalan aggódással néztük a sorsát, latolgattuk, lesz-e sikere a mi népünknél jóformán ismeretlen pénzügyi ostromnak, ke- resztülmegy-e minden sziveken a gondolat, hogy most nem milliárdos bankcsászároktól kell remélni az ország drága megsegítését, hanem a haza polgáraitól várja azt, amit addig. Krőzusoktól kapott. Félő aggódásunk felhőjét elűzte azóta háromszor is a magyar őserő csodálatos megnyilatkozása s a magyar gazda, ki eddig növekvő füvei végeláthatatlan térségein, szökkenő kalászain merengett, ma már a papirosra is gondol, arra a zsebéből elvándorolt, de csőstül visszakerülő pénzre, melyből ágyút kovácsoltak s ruhát varrtak katonafiának. Nem cső-' dálom, hogy Németországban, a gazdag, iparüző kincsesházban az állam minden szavára kétszer annyi milliárd nyújtogatta büszke fejét, mint ameny- nyire a hatalmas birodalom számított. Franciaországnak, a világ tőkében leggazdagabb országának lelkét is még az az öt milliárd' hevíthette, amit Bismarck parancsára egykoron dacos gyorsasággal kapart össze ércszekrényeiből. Csak magunkon csodálkozom, kik mindig lenéztük önmagunkat, koldusgunyában járónak képzeltük öreg, ezer éven át mindig másoktól koppasztott országunkat. Reneszánsza van ma nemcsak Magyarország ezeréves katonai erejének, hanem nemzet- gazdasági hatalmának- is,. Nincs itt City, melyben a világgazdaság szálai összefutnak, az emberek vérét nem lepik el a business láthatatlan bacillusai, alig van valami üzleti szellem nemzetünk lelkivilágában s mégis, — ma mintha itt mindenki ujjászüfetett volna, a haza közszükséglete beleitatta minden magyar leikébe hazafias üzlet lelkes szellemét.- Most, mikor a negyedik hadikölcsön kopogtat minden magyar ajtón, mi is megfujjuk ’újra a trombitát. A trombita az egész nemzetet akarja összeverbuválni. Legyen megint együtt mindenki, akinek szenvedést vagy gazdagságot hozott ez a világonöngés. Erezze hatalmas, ne felejtse szegény, tartsa dicsőségnek a dúsgazdag s megdicsőülésnek a proletár, hogy most, mikor a magyarság a titánok erejével csinált végig két évet, mely küzdelmei fenségével legyűrte egy ezredév minden küzdelmének nagyszerűségét, megsegíthesse szenvedő anyját, Magyar- országot. Van itt föld, mi dúsan terem, mint Kanaán, vannak itt otthonok, mik a magyar őserő arzenálisai, van itt gazdagság, mely elhelyezkedést követel, van fillér és millió, mely megszentelt kamatokat áhit, csak ki kell csiholni belőle a szunnyadó akaratot. Ezt tesszük ma. Ne csak a pénzügy- miniszter szavát hallja meg mindenki, hanem a nemzeti lelkiismeret szavát is. Meghallották azt eddig is itthon, de nem mindenki, a kisemberek talán jobban, mint a nagyok s mikor körülnézünk s a pénz óriás zuhatagát látjuk mindenfelé s'friss, erős tollakat látunk a magyar madár szárnyán,- aMzárnyak- hoz szólunk, hogy ne csak a levegőt verjék, hanem repüljenek is. Nemcsak idegek kellenek a háborúhoz. Ideg oda kell, ahol a gránátok zuhognak, a vér ömlik, élők rohannak s. halottak el- feküsznek. Pénz is kell, a régi háborús kellék, mely ágyút önt, ruhát varr s kenyeret oszt. Az otthonok frontja, ez éppen olyan fontos, mint a lövőárkok frontja. S az itthonmaradt társadalom kötelessége ugyanaz, mint a harctéri oroszlánoké, harcolni. Nem maradtunk' el eddig sem az úgynevezett nagynemzetek mögül. Mi is nagy nemzet vagyunk. Van hitünk, van izmunk s van pénzünk. Az első kettő dúsan kamatozik már távoli Naplótöredék. Egy szabadságról érkezett barátom naplójából ollóztam ki: Több mint kilenc hónap alatt lett volna alkalma az orosznak, hogy a sok mód közül egyikkel hazaküldjön. Nem tette meg, szé- gyelheti magát. Végre is a magasabb kommandók jöttek rá, hogy velem úgy is hiába, hát hazaküldtek ők 14 napos szabadságra. Jaj, hogy örültem neki'! Idáig csak álmomban voltam otthon, most tényleg hazamehetek. De örülünk majd egymásnak a jó hazaiakkal! Mikor a vonatban ültem, mint a gyermek, úgy számitgattam: még kétszer nem alázom és otthon vagyok. És otthon voltam. Pesten átutazva, nehogy büszkének mondjanak vele, levetettem nadidiszeimet és megmaradt ízlésemmel majdnem rámszabottnak látszó uniformist szereztem be. így állítottam be Eger- szegre. Voltak, akik még egész élénken emlékeztek rám, örömmel fogadtak, kérdezgették, hogyan, hogy most olyan gyakran lehet hazajönni? Próbáltam felelni: De kérem, én kilenc hónapja . . . „Az semmi, az én fiam 18 hónapja van ott. Épen a határon. Legfontosabb hely.“ Igen, persze. Melyik határon? „No, Isten vele, sok szerencsét!“ — Még most sem tudom, melyik határon. Mások úgy találták, hogy híztam. Igyekeztem mentegetni magamat: Utóbbi napokban stellung-harcok voltak. Keveset mozog az ember. Nem igen -lehet sétálgatni, de ez még sokkal rosszabb, mintha lehetne. — Úgy tettek, mintha megbocsátottak volna, de éreztem, hogy megvetéssel távoznak. „A disznó élősúlyban 6 K 50 és ez meghízott.“ Aki este látott az utcán, annak nem tunt -föl -ez a visszaélés. Gyanús részvéttel kérdezte: „Melyik front?“ Sejtettem, hogy baj van, szakértővel állok szemben. Éélve feleltem: Orosz, csak orosz. „Gondoltam. Az semmi. A Doberdó! Ott igen! Öt hónapja | van ott egy ismerősöm, ő Írja szegény, hogy mindenkit kétszer agyonüt naponta egy nehéz ekrazit-gránát.“ Hallhattam ezután hosszabb előadást róla, mi az a Trommelfeuer, a zárótüz, a nyitótüz, az akna, a lavina, a geller. Szegény doberdói bajtárs, ha tudtad volna, hogy mindez az én fejemen fog explodálni, dehogy mulattattad volna fantasztikus leirásokkal közös jóismerősünket! A végén még szivből gratulált, hogy az orosz fronton lehetek. Megköszöntem szépen és épen szembejövő jóismerőseimhez csatlakoztam. „Hát megint csak itthon van!“ Evvel fogadtak. „Igen jól néz ki. Nem is tudtuk, hogy katona. Volt már harctéren? Micsoda?! Kilenc hónapig? Észre sem vettük, .hogy telik az idő, régen nem nézett felénk, nem szép az magától. (Súgva, bizalmasan:) Hogy lehet olyan ügyetlen? Idáig azt hittem magamról, egész ügyes fiú vagyok. Tévedés! Csekély önbizalmamat szinte teljesen elveszítve, sétáltam tovább. Régi lánypajtásaimhoz csatlakoztam, gondolván, velük nem kell a háborúról beszélnem. A stellungban csakúgy ettük az olvasnivalót. Egyik barátom még divatlapokat is; kapott, valószínűleg a nővéreitől. Ebből szer- I zett tudományomat kezdtem fitogtatni.. Di- ! csértem a szép elálló csipkenyakakat, gáncsoltam a bő ráncos aljakat és hosszuszáru csizmacipőket. Eleinte érdekelte őket a téma, a divat mindig érdekes, de egyszerre csak egyik kis pajtásom ravaszul rám nézve, még mielőtt azt gondolhattam volna magamban, milyen szép szeme van, azt kérdezte tőlem: „Mondja, őszintén, van-e ott sok szép vöröskeresztes ápolónő?“ Ezt a kérdést nem vártam. Eszembe jutottak szegény, tgtves szanité- szeink s a csodálkozástól kissé bizonytalanul feleltem: Nincs. Nem hitték el. Akkor honnan tudom, milyen a divat? No, nem volt szerencsém. Letörve mentem haza. Talán a puha ágy vagy a nagy csend volt az oka, de nem bírtam aludni. Hanem legalább támadt egy okos ötletem. Másnap egy bácsival találkoztam. Olyan ember, akinél nem mindig áll meg a szó. Ki tudj-a, talán titkos följelentő is. Az egész gyalogjárót elfogta előlem, úgy sietett üdvözölni: „Jól néz ki, hol volt, honnan jött?“ El voltam készülve a felelettel: Pesten voltam. „Végig?“ Nem, Zalaegerszegen is. „Másutt nem?“ De igen. Gyenesdíáson. Szó nélkül megrázta a kezemet: „Gratulálok! így kihúzni! Hogy tudta ezt csinálni?“ Hirdetések dija megegyezés szerint. Nyíl ttér sora 1 K Szerke-ztöség és kiadóhivatal Wlassics-u. 8. sz.
