Magyar Paizs, 1916 (17. évfolyam, 1-43. szám)
1916-04-09 / 13. szám
2 MAGYAR PAIZS katonát figyeltem meg. A katona merően bámult és beszélt egy másik, menetkészségét is magávalhordó katona után. A magán- beszédből annyit értettem meg, hogy: Ejnye, hát már a menetszázad banda nélkül megy a vasútra? Hm. Hm. Különös. Közelebbről nézem a tűnődő katonát, hát •— tudjátok é — kit ismertem meg? p A társaságból kiválik Pistának az arca. Vére felszaladt a fejébe. A társaság nevet. Mindannyian Pistát nézik és egy a gondolatuk is. Pista egy szál katonát menetszázadnak lát, mi történhetett vele ? Áldott állapotban volt a pajtás , . . De ki csodálkoznék ezen, ezekben a csodás időkben, mikor együtt küzd az apa a fiával s a nagybátya az unokaöccsel? Li Tsüng. A „nájmódi“. Szegény Apor Péter! Századok után századokra szóló divat jött s megütközött rajta és elkeseredetten irt Metamorphosist a náj- módiról. Mit csinálna most, ha látná, hogy minden második hónapban uj nájmódi van? Minden második hónapban egy-egy uj náj- módiról ima egy-egy uj Metamorphosist. Hiszen ő még a „sőnánglét“ sem ismerte. Ez a sőnángié különösen Königrätz után büszkélkedett nagyon. Pedig ott nem a franciák győztek. Meg sem verettek ott. Mi sem vertünk meg senkit. Hanem azért dicsőségesen bőgtük a hetvenes években, hogy — sőnángié! Nagy majom ez a magyar. Akárcsak egy falusi kisasszony, avagy a kisvárosi félműveltség. A hetvenes években a kisvárosokban, azt hiszem, a nagyvárosokban is, nagy boldogság volt a — bál. Ötven esztendő s egy nagy világháború kezdi elkoptatni ezt a szót. Bál! Mondaná Apor Péter: talán bálmos: édes jubturó megsütve. Még ennél is édesebb volt a bál. Nem is volt bál, ha nem volt benne francia négyes. A poroszok megverték az osztrákokat s a magyarok táncolták a francia négyest. Ebben csak van logika! A negyedik gimnázista diák kiáll ott a bál közepére, egyet dobbantott a csizmájával s szörnyen kiáltotta, hogy: sőnángié! Úgy táncoltam rá magam is, mint a veszett fene. Csak bár most tudnám hát legalább, hogy mi a szöszmenkő az a sőnángié! Egy németül tudó Apor Péter azt mondaná, hogy: szép angol kisasszony. Ha ugyan volna ilyen a világon. Most? most is van nájmódi. De hála Istennek, csak a szoknyában s hála Istennek, itt sem rósz és nem bűnös. Váltig csudálkozom, hogy irók és nem irók vén öreges, zsémbes módon ész nélkül csupán már szokásból szakadatlanul szidják ezt a szoknyát, de egyik sem mondja meg, mi benne hát a rósz. Én egyetlen egy hibát látok benne, azt, hogy ez ma még divat, t.-i. ma 1916 március 31-én, ezen a napon ma irok róla s mire ezt az Írást Tapolczán kinyomtatják s mire keresztül megy a censurán és mire a közönség olvasná: addig már kimegy a divatból s uj szoknyavi'ág lesz. Egyéb hibát igazán nem látok benne. Hát miért ne lenne jó ez ? Talán jobb volt a három méteres átmérőjű krinolin ? Talán jobb volt a három méteres hosszú uszály, mely a földet söpörte, vagy külön mások vitték hátul? vagy a hordónagyságu turniir? Avagy csak a napokban jött-ment s térdet béklyóba vert bukjel-szoknya ? Hiszen ez a mostani egészen természetes és gyakorlati jóságu. Még a térdig sem ér s a föld sem pazarolja. Olyan, mint a paraszt magyar falusi asszonyoké, természetes és gyakorlatias, bokáig ér és lépni lehet benne. Nemcsak magyaros, de okos is. Egészen más itt a baj. Az a baj, hogy a tavalyi még megvan s a divatáruházak, persze külföldiek, elhatározták, hogy most már emilyent kell csináltatni s a mi asszonyaink, ezek a nagy zsarnokok, engedelmeskednek. Ez a rabszolgaság pedig még a prédaságnál is csúnyább dolog. Aztán még van egy szép ebben a dolog1916. április 9. ban. Ötven fővárosi vezetőasszony igen komoly okossággal összeült és határozott. Ezek az okos és komoly asszonyok a nájmódis asszonytársaiknak hóbortjait meg akarják szüntetni; e helyett a divat helyett egy jobb divatot akarnak teremteni, vagyis még egy nájmódibbat. S ha igy kidobáljuk az ujmódit, minden hónapban szerencsénk lehet egy-egy újabb nájmódihoz. Mit szólsz ehhez Apor Péter uram ? By. Harctéri levelek, Kedves Gyurkám! Megnyitottak az ég csatornái, hullik a tüzes eső. Nem jó ilyenkor kint sétálgatni. Bár gránát ellen nincs orvosság, a srapnell- magtól megvéd a fedezék s ez is valami. Mit csináljon azonban órákhosszat itt kinn az ember. Az újságnak már az apróhirdetéseit is elolvastam, tudom hogy ajánlatos a Diana szappannal mosakodni, ára 60 fillér és 2 korona, sőt kívülről elmondhatom a karlsbadi fürdő hirdetését is. Nagyon hasznos dolgok, nem volna kellemetlen kipróbálni, mint a haderő tagjának az ingyen utazást az aussig—teplitzi vonalon. Túl lévén tehát minden olvasni valón, egyedüli szórakozásnak marad a levélírás. Túlságos mulatságosnak éppen nem mondható ez a foglalkozás, mert a lassan múló napok ólomsullyal nehezednek az itt levőkre s lassankint úrrá lesz mindenki felett a lustaság s még egy-egy kártya megírása is fáradtságot jelent. Nagy fába vágom tehát a fejszémet, mikor most egy kiadós levelet szándékozom írni, dacára, hogy előre boszankodom, amiért az utón elkallódik. Mert nehogy azt hidd, hogy minden ideér, amit otthon postára adnak. Nagyon hiányosan kapom leveleimet, mig a csomagok irány- változtatása egészen megszokott, szinte csodálatos ha valamelyik reámtalál. Váljék egészségére a jogtalan tulajdonosnak. Nem nehéz megállapodni abban, mi legyen levelem témája. Tudom az érdekel, milyen élet folyik itt. Egyet-mást erről fogok írni. Az uralkodó jelszó, szolgálat és munka. Mig ti otthon a drágaság leküzdésére szőtt tervezésektől kifáradt fejeteket azzal a megnyugtató tudattal hajtjátok párnáitokra, hogy holnap bizonyára semmi sem lesz olcsóbb, mi itt összeségünkben egy örökké éber védőfalat alkotunk, s élő lényekkel helyettesítjük az ország határcölöpeit. Persze mindenkinek jut ideje a pihenésre, hiszen nem lehetne máskép kibírni a lassan lepergő heteket és hónapokat. Nincs hiány pihenésben de munkában sem. Szakadatlanul tart az erősítő munkálat. Bámulatos védmüvek készülnek. A háború elején csodálkoztunk az ellenséges árkokon. Hol vagyunk most attól, amig a muszka most is' az eredeti, primitiv lyukakban bujkál, nálunk egész várak keletkeznek, legénységnek, tisztnek rendes hajlékkal, ahol valósággal kaszárnyái rendet, tisztaságot lehet tartani. Nincs is ragályos betegség. Egyetlen természetes baj van csak, a hülés, nem mondom, hogy a trénnél egyebet is nem szerezhetnek, ezeken azonban segít majd a megindult országos akció. Ez a folytonos munka az egyetlen szórakozás, de egyúttal a leghasznosabb is, mert ezzel szinte bevehetetlen határ keletkezett köröskörül. Nemcsak a fegyver, a munka is védi az otthonlevőket. Nyugodtan élhettek otthon s csak magatoknak tulajdonítsátok, ha a nélkülözhetetlen szállítok helyett, a fogyasztók jámbor táborához csatlakoztok. Még egy betegség érheti az embert a hülésen kívül, t. i. megsebesülhet. Ezt azonban rendesen magának köszönheti az érdekelt. Igaz, hogy méltán kérdezhetnők a költővel akárhányszor, miért vijjog a sas- keselyii, akarom mondani az ágyúgolyó, azonban az rendesen nem nekünk szóll, a tüzérség kölcsönös szeretete nyilvánul meg ilyenkor. Mikor a vonalat lövik, van eszünk oda menni, ahol a 18-as sem árt. Ritkán keletkezik ebből baj, inkább a kézi fegyver okoz sebesülést. Folyton zizegnek a darazsak. Pattog a fegyver, mintha állandóan kukoricát sütnének. Érdekes, hogy a mi részünkről ritkán hallszik puskalövés, s ilyenkor bizonyosan van cél is, míg a muszka éjjelnappal lövöldöz. Sűrűbben ha gyenge csapatok vannak szemközt, sűrűn ha jobb az ezred. Senki sem köteles kiál 1 ani céltáblának, de olyan a mi bakánk, hogy minden figyelmeztetés mellett sem törődik a veszedelemmel. Dehogy megy a futóárokba. Unja a sok kapargást, inkább megy toronyirányában, ez azonban csak képletesen értendő. Ilyenkor aztán megtörténik, hogy valamelyik bolond golyód rossz helyre megy s dolga van a sebesült vivőnek. Pár perc s már egy másik halad ugyanazon az utón, mintha semmi sem történt volna. Úgy csinálnak mint az egerek a lakásom körül. Hiába döngetem a deszkafalat, néhány pillanat múlva újra kezd rágni. Rág, rág, amig sikerül bejutnia, s a csapda alatt hősi halált halni. Valósággal hősi halált, mert üres srapnellhüvely nyomja agyon. Tisztára a muszka áldozata lesz. Ha minden lövegűk felrobbanna, nem volna üres hüvely, s igy nem lehetne agyonnyomatni. Deputációt kellene küldeniük Japánba, vagy Amerikába e tárgyban. No de térjünk vissza bakáinkra. Nem hiába vannak ellátva a hideg ellen, ami különben egész télen nem volt, rendes az élelmezés is s igy a honvágyat leszámítva, nincs is semmi bajuk. A dolgát kívülről tudja mindegyik, a szabad idejében alszik, vagy elmókázik egymással. Emlékszel, mindig azt hajtogattam, a magyar parasztban csak az a rossz, amit az uraktól tanult. Ugyan azt mondhatnád, hát a piac, de ezt is kitől tanulta? Itt ez a felfogásom csak erősbödött. Hű, megbízható, de nem alázatos. Ha nem ismer, vagy nem bízik benned, rendesen szalutál, de ha ragaszkodását akarja kifejezni, nem maradhat el a jó reggelt, vagy jó estét. Zúgolódás nélkül harcol es dolgozik, csak a sváb és a tót hasonlit ebben hozzá. Kedélyét nem veszíti el soha s gyakran szolgáltat mulatságos eseteket. Hogy idézzek belőle, elmondok egyet. Pár órás fegyverszünet volt, az előtér kitakarítása céljából. Mikor mind a két fél visszavonul, előbujik a gödörből egyik sebesült vivőnek, s vele egy orosz. Az egész idő alatt megbújva, nemzetközi huszonegyest játszottak, s a büntetés csak azért maradt el, mert nemcsak a pénzét csaklizta el a muszkának, de a hadigyürüjét is. Ez sem kívánkozik hadifogságba, azt hiszi a jámbor, hogy az ingét is elszedik tőle. Vannak azonban elegen akik önként jönnek igénybe venni a hires magyar vendégszeretetet. Egy bizonyos, mihelyt nem ellenfelet kell látnia, a mi népünk azonnal megszűnik katona I lenni, előtérbe lep az ember, s egy két pillanat múlva úgy tárgyal, mintha soha egymásnak nem vétettek volna. Siet megosztani azt a keveset is amije van. Boldogok lehetünk, hogy ilyen a fajunk, s talán a háború után többet foglalkozunk vele, mint a múltban. Engem mindig felüdit a velük való beszélgetés, politizálás. Szükség is van reá. Sokszor meglepik az embert a gondolatok, mi lesz, mi van. Mint dűltek romba terveim, hol vannak az én munkásaim, vannak e még könyveim? Általában nem sokat változtatott rajtam az itt töltött év. Ha lehet ma is bújom a könyvet, az újságot, legfeljebb még kevésbbé keresem a társaságot s talán nyugodtabb lettem. Igyekszem fenntartani a jó hangulatot, könnyebb igy mindent elviselni. Ha máskép nem megy, előre örvendek annak a szabadságnak, melyről nem tudom, másodszor megérem-e, bár bizonyos vagyok benne, hogy ismét bántani fog az otthon levők közönye, akik ma is csak a saját énjükkel vannak elfoglatva. Hiába, az otthoniak sem változtak. Mikor érjük meg, hogy mindenki a közügynek legyen a munkása ? Soha, mindig csak én és én. No de elég az itteniekből. Majd ha a békében fényképeimet megmutatom, kisérő szöveget is kapsz. Talán egy-két kérdést is feladhatok. Mi van az intézeti emléktáblával ? A lapokban hol ez, hol az az intézet fordul az érdekeltekhez. Elég korán, talán legelőször vetődött fel a gondolat a mi intézetünkben, reményiem
