Magyar Paizs, 1916 (17. évfolyam, 1-43. szám)
1916-11-05 / 37. szám
1916. november 5. MAGYAR PÁIZS Petőfi a világháborúban, IV. 2 Gyöngyszemek. . IV. Hát bizony, amit akkor mondottam, hála és öröm! igen nagy ’ hasznunk van abban, hogy az oláhok hadat üzentek s megtámadtak. Sokan tanultak ebből. Megismerték. az oláhot. Húsz milliónyi s hetven milliónyi népek ismerték meg egy'pillanatnyi tanfolyamon. A tandijat a székely menekültek fizették. Holott épen nekiks nem volt szükségük ezt tanulni. Ebben a tudományban ők előbb is teljesen otthon voltak. * Asquit nevű angol úriember a világlapokban rémülten felkiált: segítsük Oláhországot, az ő függetlenségéért vívott rémes harcában. Igaza van, hiszen a rablód gyilkos is a. függetlenségért küzd, amikor menekülni törekszik. ' % A megindult Oláhország most azon elmélkedik, hogy mégis csak jobb lett volná semlegesnek maradnia. Délen a bolgár-né- met-török szövetségeseink elfoglalták Mackensen’ vezérlete alatt a Dobrudsát, vagyis a Dunától délre a Fekete tengerbe nyúló' Oláhországot, északon pedig a ma- gyar-osztrák-német csapatok nyomják ki őket a hegyekről Bukarest felé. Az erdélyi menekültek vonulnak vissza elhagyott házaikba, mint fecske a fészkébe, mint kiáradt viz száll vissza a medrébe. Ez azt jelenti, hogy a betörő oláhokat nemcsak kikergettük az országból, hanem már biztosítva is vannak a határok. Zalaegerszegről és vidékéről ezen a héten két nagy csoport indult útnak Petrozsény és Piski vidékére. Három napi ut után pihenőre térnek s új fészket raknak. Az áldozatkészségnek szép példáját olvadhattuk- a lapokban, az északi szegény tót megyékről. Olvashattuk pl. hogy „Az Est“ újság gyűjtéséhez az Árva, Turócz s Zemplén megyék közönségében egyik-másik szolgábiró 15—20 ezer koronát gyűjtött az erdélyi menekültek javára. Más gazdagabb vármegyékről ilyeneket nem olvashatunk. KRÓNIKÁS. Pártoljuk a Vörös-Kereszt Egyesületet! Tiszt vagyok... ha lát a közlegénység, Tisztelegve mégyen el mellettem; Én pirulok, gondolván magámban, Nincs igasság, nincs igazság ebben, Nekünk kéne köszönteni őket, Mert minálunk sokkal többet érnek, Tiszteljétek a közkatonákat, Nagyobbak ők, mint a hadvezérek. Velük állunk a csaták füzében, De mi tudjuk, hogy miért csatázunk, Mert van, -ami győzelemre buzdít. Vagyon elvünk, von tán gazdaságunk, S von előre csábitó varázsa A dicsőség ragyogó szemének... > Tiszteljétek a közkatonákat, Nagyobbak ők mint a hadvezérek. Ök az elvet hírből sem ismerik, És a haza?.Kemény mosíohájok, Izzadásuk díjában nekik csak Kenyeret vet s rongyókat dob rájuk; — S zászlójához hogyha odaállnak, Nyomorért csak új nyomort cserélnek, — Tiszteljétek a közkatonákat, Nagyobbak ők, mint a hadvezérek. S mit tudják ők, mi az a dicsőség! S ha tudnák is, mi hasznuk van benne! Nincsen lap a történet könyvében, . Ahol nevök följegyezve lenne, Ki is győzné ínind fölirni, akik Tömegestől el-el vérezéuek ?... Tiszteljétek a közkatonákat, Nagyobbak ők, mint a hadvezérek. Ha megtérnek csonkán a csatákból, Koldusbotot ád a haza nekik, S ha elesnek, a felejtés árja Foly sirjokon s neveiken végig; És ők mégis neki mennek bátran Az ellenség vasának, füzének. . . Tiszteljétek a közkatonákat, Nagyobbak ők, mint a hadvezérek. Közli: BORBÉLY GYÖRGY. KIADÓ :: egy udvari lakás :: Wl asísiics-iitca 8. HETI HÍREK. Gyüjtsünk a Csány-szoborra! N. N. Zalaegerszeg . — K 50 f. Mai gyűjtésűnk . . — K 50 f. Hozzáadva a múltkori 42604 K 22 f. összeghez, a Magyar Paizs gyűjtése máig 42604 K 72 f. Katonai pamutfonál. A zalaegerszegi hadsegélyzo bizottság a múlt évben nagyobb mennyiségű katonai pamutfonalat hozatott, amelyből mintegy 50 kg. megmaradt. A bizottság a pamutfonalat a beszerzési áron, kilogrammonként 15 koronáért rendelkezésre bocsájtja azoknak, akik a ! harctéren levő hozzátartozóiknak meleg ruhákat óhajtanak készíteni. A I pamutfonál a népsegitő irodában (vármegyeház) naponként 10 órától 12-ig átvehető. A magyar. Sümeg vidékén fölszál 1 a vonatra egy nagy bajuszu katona. Kitelt a szabadság ideje. Megy vissza-a tiizvo- nalba; valahová Volhiniába. A muszkákkal szemben harcolt legtöbbet. Piros, erős, nagy ember. Hatalmas zsákok cipel föl magával, tele elemózsiával, Alig bírja. Mire fölteszi a polcra, sóhajtva nyögi: Hajh, gyerekek! Hol vagytok, akik ebből esztek ? A most szabadságot nem kapott bajtársaira gondolt. A bajtársak osztozkodnak kenyérben, szalonnában, dohányban. A sümegvi- déki nagybajuszu baka e percbon Volhini- ára gondolt, ahol rája lövöldöztek az oroszok, ahol sebet is kapott, ahol kézitusában közvetlenül vagdalkozott, birkózott, vérzett s ezer fájdalmat szenvedett az oroszok miatt és ahol a zalai pajtásai most is igy küzdenek, sokan már el is hullottak közülök azóta s nem lesz, kinek adjon a hazulról vitt elemózsiából. — Ilyen ezer kép vonulhatott el lelki szeme előtt e pillanatban. S e pillanatban lép be a másik kocsiból ide két piros képű jól táplált katona fogoly, szilárdan, egykedvűen, sőt vidáman. A sümegi nagybajuszu rápillant, végig kerülte az uraság hetven holdas tölgyesét. * Kicsi Gyöngyike ülj ide mellém és én elmondom neked úgy, ahogy volt, — mondá Gyula, az erdész fia, akin szinte ragyogott a fess, főhadnagyi uniformis. Megfogta húga kezét s maga mellé vonta a puha, süppedő gyeppadra. Odasimult melléje ^Gyöngyike s bámuló, szép szemeit csodálattal függesztő a tiszt beszélő ajakára. Az karjaival átfonta húga derekát, • hogy mé'g közelebb legyenek egymáshoz, hiszen test és vér egy. Az ég-delén levő holdvilág glóriát font a két szép gyermek fejére, s csak az áldás hiányzott, - ha testvérek nem leltek volna olyannyira egymásnak teremtette őket a Mindenható.- Most egy éve, mondá a tiszt s béle- mélyitette szemeit a Semmiségbe, amikor még apánk sem volt itt a szigligeti uradalomban, arról álmodoztam, hogy elhozlak benneteket hozzám, a fővárosba s velem lesztek; együtt élünk, együtt feledjük a múltat, színezzük a jövőt, mely olyan homáíyas sejtelmekkel van tele. Kicsi Gyöngyikém, — mondá szelíden s meg- simitá húga puha, selymes haját, — neked lett volna legrosszabb itt hagyni ezt a vidéket, írtért anyuskánk is itt pihen. Itt susognak olyan szépen a szomorufüzek örök álomdalt az alvónak. Gyöngyikém édes, .olyan nehezen fekszik az emlék a szivemen örökké s évek múlva is visszahozzák az álmok az eltűnt alakot, bizonyságot tesznek róla, hogy nem olyan könnyű elmullani, mint meghalni ... Könny csillogott a két testvér szemében, mely olyan volt a holdvilágban, mint egy-egy drága gyémánt kő, — Gyuszi én úgy félek,' — susogá Gyöngyike — s még közelebb húzódott a férfihez s átkarolta a testvér nyakát. Én úgy sejték valamit, valaminek kell történni ... Áz erdészlak fölött hangos szárnycsattogással keringett, vijjogott a halálmadár. Gyöngyike elsápadt és keble felett összekulcsolta a kezeit. — Valaki meghal még ma,' — mondá remegve s ajkához emelte anyjától örökölt kis ezüst .medalionját, melyről a Szüzanya olyan jóságssan tekintett reá. — Ne félj édes, — mondá szeretettel a fivér — velünk van az Isten! Most hirtelen kettévállt előttük a sűrű galagonya cserje, melynek keretében megjelent egy kísértetiesen halovány, feldúlt férfi arc. — Gyöngyike, — kérdé bánattelt lemondással, már ily korán .be kell váltania szavam? A szavak úgy jöttek- ajkáról, mintha valamely nagy mélységből szivárogtak volna fel: könyörögve, tompán, érc- telenül. Gyöngyike felsikoltott s felugrott fivére mellől. De már későn ért jegyeséhez. Az a kis ezüst veretű revolver, melyet a gróf ott szokott hordani az övében, most füstölögve hullt ki a kezéből s zörögve ezett az összeroskadt férfi mellé . . . — Mit tettél, óh mit tettél! -— sikoltott Gyöngyike s térdre esett jegyese mellett. — Amit Ígértem, amit mondtam akkor, — mondá csendesen a gróf, s hangja meg- csuklott, amint e szavakat kilehelte.- Óh! — kapott fejéhez' Gyöngyike, — nagy Isten, hiszen ő a fivérem, az atyám fia! A haldokló felhördült, felkönyökölt s üvegesedé) szemeit szerelemmel, fájdalommal pihentető jegyesén. — Miért nem mondtad előbb — susogá — s visszaesett a puha, gyepszőnyegre. Bocsáss meg nekeui, hogy csak egy percig is kételkedtem a te tiszta jó lelkedben. Milyen jó lenne élni még, veled, melletted, örökké . . . — Élni fogsz te édes boldogságom, szerelmem, mindenem! zpkogá Gyöngyike s ölébe vonta jegyese fejét, mialatt könnyei összefolytak a haldoklóéval, hogy együtt sirassanak el két szép fiatal étetet, melynek már minden öröme mosolya örökre oda van ... A haldokló felnyitá szemeit s hosszan, fájdalmasan nézte zokogó kedvesét. — Miért nem mondtad, hogy van fivéred, miért nem mondtad, hogy ő az, — mondá csendesen s elkezdett csuklani. — Közéig a vég... érzem... Isten veled ... susogá összeszedve végső erejét. —Gyöngyike édes, áldjon meg az Isten, úgy, ahogy még senkit meg nem áldott ... Bocsásson meg nekem, — mondá fel-
