Magyar Paizs, 1916 (17. évfolyam, 1-43. szám)
1916-11-05 / 37. szám
XVI! év Zalaegerszeg 1916. november 5. 3®. szám Egy évre K 4'04 Fél évre K 2 04 Negyedre K I 04 Egyes szám 8 fillér. Előfizetési át: Nvilttér sora 1 K Szerke. zto ség és kiadóhivatal Wlassics-u. 8. sz. Hirdetések dija: megegyezés szerint. Szerkeszti: Z. HORVÁTH LAJOS Munkatársak : MEGJELENIK HETEMKÉNT EGYSZER \ LENGYEL FERENC í BORBÉLY GYÖRGY laptulajdonos, kiadó. Ä gazdák és az ipari cikkek drágasága. A drágaságnak, mélyen tisztelt újságolvasó közönség, két főoka van. Az egyik a vagyonszerzési mánia, a másik a készlethiány. A vagyonszerzési mánia okozza azt, hogy a szűkös készleteket is túlontúl nagy haszonnal akarják a fogyasztókhoz eljutattni. Mindenki a fogyasztó bőrén akar keresni, holott a szűkös készletek igazságos elosztásával mindenki megtalálhatná számítását. A háború alatt szinte megdöbbenéssel láttuk, hogy mindé ipari üzem részint nyereségvágyból részint az úgynevezett jövőre való tekintettel óriási készleteken raktározott el és ma sem csinál egyebet, de magára a fogyasztásra egyáltalán nem gondol. Ezzel szemben a föl mivelő, akit állandóan fenyeget a belátástalanul megállapított maximális arakkal súlyosbított rekvirálási pallós, ha némi kis pénz- felesleghez jutott is a háború folyamán, nem tud boldugoini, mert a termelést nem tudja fokozni. Elsősorban is mind elvitték a legények elejét, á termelés munkáját őre-. gek, asszonyok es gyermekek végzik, kisebb hozzáértéssel, kevesebb .energiával, kevesebb látókörrel, de amellett túlontúl telítve hangzatos jelszavakkal, hogy a mezőgazdasági termelés fokozása tisztán csak attól függ, vájjon van-e kedve a szantó-vető magyarnak pénzt befektetni a gazdálkodásba. Hogyne volna. Vétkezik mindenki, aki kétségbe vonja azt, hogy a földmivelő népünk a háború alatt. elért pénzbeli feleslegét nem szívesen fektetné be műtrágyába, rézgálicba, gépekbe, vetőmagba, abraktakarmányba, ámde ez szinte rendetlen dolog, mert Magyar- ország termését produkáló kisgazdák, vagy azok itthonmaradt családtagjai szinte visszariadnak attól, hogy egy emberre kiszabott százhúsz gúnyáért és a télire való petroleomért egy mázsa kukorica, vagy zabnak az árát kell odaadni. Ilyen viszonyok között nem is csoda, hogy ha a magyar a mezőgazdasági JermeTk körében szinte általános az az óhajtás, hogy ne csak mezőgazdasági termények árát szabják meg, hanem- egyúttal' mindannak az árát is, amitől függ a mezőgazdasági termelés produktivitása és a mezőgazdasági termelés fejlődése, de elsősorban a folytonoságnak a fenntartása. Tisza István miniszterelnök mondta ki annak idején ezt a kétségtelen igazságot, hogy bankóval nem lehet szántani, igazság viszont az is, hogy ma a szántás-vetés nemzetfenturió munkájához szükséges bankók nem a gazdák zsebébe vándorolnak. Ezeket a zsebeket kell minden körülmények között megrendszabalyozni. Nagyon is időszerű tehát az Országos -Magyar ! Gazdasági Egyesületnek a kormány- I hoz intézett s legutóbb közhírré tett az a fölterjesztése, ami az elvitázhat- lan igazságként állapítja meg, hogy az elsőrendű szükségleti cikkeknek, tehát az élelmiszereknek a termelését' csak úgy lehet a mai viszonyok közt fentartani, a termést úgy lehet fokozni, ha a kormány gondoskodik a maga hatalmával arról, hogy a gazdálkodás viteléhez szükséges anva- gok es eszközök ne uzsoraáron kerüljenek a nép legszélesebb rétegei körébe. Ez más szóval annyit jelent» hogy ha a háború folyamán béklyót tudnak tenni a gazda kezére,, tessék ugyanolyan elbánásban részesíteni a kartelleket, a közvetítőket és mindazokat, akik béke időben is béklyóban, guzsbakötve tartották az ország- népét. J. D. Testvérek , . . Irta: GERENCSÉR ANNA. Csendes, illattal, csillaggal teljes májusi alkony borult a szigligeti vár alján bólon- gató, susogó fenyők sötétzöld ágaira, melyek között kacagva zokogott egy párját kereső gerle bugása. Feléledt minden, ami nappal tán halottnak látszott; a tölgy hajló lombkoronája mintha hízelegne, úgy simult a büszke fenyőhöz, hogy elmondja, elsusogja neki: miért vagy oly büszke, hisz egyformára teremtett a nagy Alkotó; talán, mert a te leveled sötét mint a késői alkony s illatos mint a lehelet, meri karcsú s hajlékony vagy, mint aki odahajtja a fejét hozzád. Talán ismerni, hallani akarja hogy milyen éjét »van a te belsődben, hogy ott is úgy forrnak, érnek-e a vágyak, az érzések, ott is olyan vad szenvedély korbácsolja-e a lelket, a te lelkedet, ami nincs, amit úgy fojtottál agyon magadban, hogy csak észre ne kelljen venned ezt a simuló, feléd hajló tölgykoronát. De, ha te szép vagy. én nagyobb, szélesebb vagyok; ha te illatos vagy, én puha, selymes vagyok. Nem hiszed el? Lásd csak! S a tölgy pelyhes, puha, zöld levéllel tele ágát odahajtotta a fenyő .derekához. Az megijedt, elhajolt az érintés elől s a tölgy puha levelei egy fehér leányalakhoz értek, aki odaszoritotta ajkához^ a puha levelet s a lelke lázas, forró emiciőját• belefojtotta, belelehelte a levelekbe . . . Gyöngyike — reszketett egy szép férfihang egész közelről. — Gyöngyike édes, áldja meg az Isten, hogy eljött, hogy végre ! meghalgatott! S megfogta a leány kezét, kibontotta a levelek közül. — No, nézzen reám, no most nézzen reám, könyörgöm! Gyöngyike! A leány megfordult, 's felnyitotta hosszú, sötét szein- piláktól árnyékolt szemeit, melyek olyan mélyek voltak, jmint a tenger feneketlen örvényei, s szépek, mint a horizont gyémántjai; komolyan, mintegy fájdalommal fordult a beszélőhöz. — Ne úgy nézzen reám! — könyörgött- a férfi,c — mosolyogjon egy kicsit, biztasson csak egy tekintetével, hogy a lelkem odaszakadhasson magához, csak egyszer, csak egyszer megölelni! — Gróf ur, az Istenért ne beszéljen igy! — sírta el magát Gyöngyike, s félreforditotta v gyönyörű fejét. — Gyöngyike! — kiáltott vadul a férfi, — hát gróf ur vagyok én magának? Én aki úgy szere te ni, imádom, mint az istenemet, aki fentit van, azon a ragyogó, fénylő csillagtáboron is tulnan, én, aki felkínálom szerelmemet, gazdagságomat egy íenkinte- téért, egy mosolyáért, azért, hogy bírhassam, hogy enyémnek vallhassam, hogy ide szoríthassam a keblemre, hogy én halgat- hassam a szive verését — egyedül? Gyöngyike ne öljön meg! Nézzen reám! így, igy, csak soká, csak mindig! Megfogta a kezét s odavonta a szivére. Két kezébe vette a fejét s ögy gügyögött neki. — Ugye enyém leszesz, ugye engem szeretsz? Könnyek hulltak Gyöngyike i szemeiből. — Az apám, az apám, — zokogott keservesen — inkább halva látna, mintsem, i hogy a magáé legyek. Szegény vagyok, ! csak egyszerű erdész az apám, aki magának csak napszámosa. — Ne, ne mond tovább! — kacagott a férfi, — csak ennyi a baj? Az a fő hogy, szeretsz, ugy-e szeretsz? Felelj Gyöngyike! — s már ott térdelt a napszámos leánya előtt. — Oh! nem tudom kimondani, — susogá Gyöngyike — s a következő pillanatban már ott pihegett a férfi kebelén. Az túláradó boldogsággal ölelte oda a szivére. — Gyöngyike, édes, — susogá ittasan a a gyönyörtől — ugy-e feleségem leszesz, ugy-e, eljösz velem innét messze, ahol nem ismernek, ahol mindenkinek idegenek leszünk, csak egymásnak élünk, én térden állva lesem el a gondolatodat; cserébe, hogy csak -engem szeress — egyedül. Gyönkyike édes, csak engem szeress egyedül, mert ha azt látom, hogy másnak adod a lelkedet, esküszöm, mindenre, ami szent előttem, hogy egy percig sem élek tovább! — Ne, ne tovább, — susogá Gyöngyike — s nedves forró ajkával lezárta a férfi ajakát. — Ígéred? — kérdé a férfi — s belenézett a léány szemébe. — ígérem! Soha, soha mást, csak téged mindörökké! — felelt Gyöngyike s ’puha, fehér kezét rátette a szivére. A gróf lassan elvonta a.parányi kezet s néma, szent áhítattal húzott egy arany : karikát a leány karcsú ujj ára. Deseőffy Alfréd gróf eljegyezte leányát a hajlott vállu, fehérhaju Peti bácsinak, akj minden reggel hosszuesövü puskájává
