Magyar Paizs, 1916 (17. évfolyam, 1-43. szám)
1916-09-24 / 33. szám
• 33. szám XVil. év Zalaegerszeg, 1916. szeptember 24. Egy évre K 4'04 Fél évre K 204 Negyedre K 1.04 Egyes szám 8 fillér. Előfizetésiéi: Szerkeszti: Z. HORVÁTH LAJOS Hirdetések dija megegyezés szerint. Nyilttér sora 1 K Szerkesztőség és kiadóhivatal Wlassics-u. 8. sz Munkatársak: LENGYEL FERENC BORBÉLY GYÖRGY laptulajdonos, kiadó. MEGJELENIK HETENKÉNT EGYSZER Az erdélyi gazdák elhelyezkedése. Egyik katonai szaklap utján szinte hivatalos formában adják tudtul;.hogy a kiürített erdélyi vármegyékből azoknak, akik mezőgazdasági érdekből kaptak bizonyos; vagy bizonytalan időre felmentést, haladéktalanul be kell vonulniok a csapatiesteikhez, — azokat ellenben, akiket bármi más érdekből mentettek fel a katonai szolgálat alul, egyszerűen csak nyilvántartásba veszik s majd gondoskodnak az elhelyezésükről. Ha ez a hir ebben a formában megfelel a valóságnak, az azt jelentené, hogy Erdély kiürítésével kapcsolatban a mezőgazdaságon ismét súlyos sérelem esett. Tudjuk ugyanis jól, hogy éppen a honvédelríii miniszter jelentette ki több rendeletében, hogy a mező- gazdasági termelés folytonosságának biztosítása létkérdése ennek az ország- | nak, Ámde tudjuk azt is jól, hogy | milyen óriási nehézségekbe kerül, hogy a mezőgazdaság feladatának meg tudjon felelni. Legnagyobb baj kétségtelenül a munkaerő hiánya, amelyen nem tudtak segíteni a katonai felmentések s csak az újabb időben rendszeresen és gyakorlati érzékkel végrehajtott szabadságolások sem. Ebben a dologban kétségtelenül óriási érdemei vannak a honvédelmi miniszternek s éppen ezért méltán számíthatunk arra, hogy azt, amit a hadsereg a saját és az ország érdekében mint nélkülözhetőt átadott a mező- gazdaságnak, az onnan nem is fogja visszavenni. Erdélynek lakóhelyüktől elszakadt, katonai szolgálattól mentesített gazdái, gazdasági alkalmazottai tehát nagyon jó elhelyezést találnának az ország más részeiben, azokban a falvakban, ahol túlontúl érzik a munkáskéz hiányát. Ugyan igy kellene elhelyezni Erdély megmentett állatállományát is. Egyszóval mindenkit és mindent, amit a körülmények a mezőgazdasági termelés szolgálatába állítottak, hagyjanak meg a régi munkakörben, mint ahogy katonai szolgálat alul felmentett gyári munkások, bányászok, Erdélyből történt menekülésük után más gyárakban, bányákban vagy egyéb üzemekben nyernek elhelyezést. Még inkább méltányosnak fog látszani ez a kívánságunk, ha meggondoljuk, hogy Erdély egy darab időre készleteivel, gazdasági felszereléseivel együtt elveszett a mezőgazdasági termelés részére, A magyar szántóföldek többi részén tehát most kell Az uj ruha. Volhynia, szeptember. Vadonat uj ruhában állított be hozzám a Koma. Még a vastag, szegesvégü fütykös helyett is, amivel a tiszántúli dombosvidék sáros lejtőin megtett rückzugokban segített „öreg lábainak“, vékony mogyorófa pálcát suhogtatott. A másik kezéből kétségbeejtően tiszta szarvasbőr keztyüt láttam kilógni. A gallérjából selyem kendő kandikált elő, kívülről pedig olyan vastagon volt kadetti distinctióján az arany, hogy egy ezredesnek is elég lett volna. Biuza gyönyörűen feszült a mellén. Cipője tükörfényes volt. Két szanitész egy álló napig kente és pucolta. Idő kellett hozzá, mig a csodálkozástól kissé magamhoz jöttem. A Koma sietett fölvilágosítani: „Márciusban rendeltem Lembergből, tegnapelőtt jött meg. Mit szólsz hozzá?“ „Gyönyörű ruha. Ülj le öregem“. Megszokott mozdulattal mutattam neki helyet magam mellett a földön csinált ágyon, ami nappal minden átalakítás nélkül mint szék szerepelt, igen jó találmány. Előtte egy árkot ásat az ember, akkor remekül le- lóggathatja a lábát. Persze egy kicsit földes lesz a lábszárvédője, bele is hullik egy kevés, hanem azt nem igen szokás észrevenni. De a Koma nem akart leülni: „Sietek is, tudod, meg azután nem akarom mindjárt teleföldezni magamat.“ „Egyél hát egy kis szalonnát.“ Elfogadta, merthát a szalonna az nagy dolog még uj ruhában is. Vigyázva ette, mivel egy kicsit csepegett biz az, a nagy melegben. Elfogyasztott vagy egy tucat kenyér és zsirjegyre való ennivalói, azután két ujjal kényesen nyúlt bele a zsebébe papírért. Megtörülte vele a kését és csak azután tette el. Látszott rajta, hogy nem szeretné, ha átütne ruháján a zsir. Szinte sajnált engem, mikor a nadrágomon kétszer meghúzva vágtam zsebre a bicskámat. Jól megmarkolta a keztyüit és pálca- suhogtatások között ruganyos léptekkel távozott. . Nem láttam azután egy ideig. A napokban újra egymás közeiebe kerültünk. SzaKadt az eső. Behúzódtam a sátram belsejébe, onnan néztem elkeseredve a sáros világot, mikor egyszer csak elibém állít a Koma. Igen siralmasan nézett ki. Le volt sová- nyodva, ütött-kopott, öreg ruha disztelenkedett rajta, amin már messziről látszott, hogy nem kánikula idején került a harctérre. Köpenyege, cipője orra, sapkája ki volt égve. Mert hát hidegben hol lábbal, hol fejjel fekszik az ember a tűzhöz közel. Mikor már lenn is, fenn is jól összeégett, illetve megfagyott, akkor abba hagyja az „alvást,“ fölkelve a tűz fölé hajol. Ilyenkor ég el a köpenyeg eleje, ami belelóg a tüzbe. igazán többet termelni. De lehet-e mindezt elgondolni újabb munkaerők beállítása nélkül, lehet-e újabb, eddig talán parlagon hevert földek hasznosítása nélkül? Az- erdélyi gazdák elhelyezésének szervezését pedig bízzák a gazdatársadalmi szervezetekre, mert sajnos a közigazgatás, amikor mezőgazdasági érdekekről van szó, nem bizonyult mindig és mindenben feladata magaslatán állónak. J. D. Előkelő külső munkatársunk írja ezt a cikket. Ebben a részletkérdésben egyetérthetünk vele, de általánosságban nem. Mi azt tartjuk, hogy ilyen körülmények között, mint ez az oláh betörés, minden ép magyar embernek a harctéren, van a helye, szántó- vető, akar kereskedő, akár konyhamester legyen az, a legnagyobb ur, a. rongyszedő is legyen fölfegyverkezve, védje a hazát s s álljon bosszút a sérelmen, még pedig egykettőre. Csak annyiban egyezünk a cikkel, hogy ha már másféle embereeet is mentesítenek, hát akkor legelső sorban a szán tóvetőt kell bizonyos mértékig mentesíteni, hogy legyen kenyerünk. De részünkről az a szerény véleményünk, hogy ebben az oláh pillanatban még a kenyérnél is gyorsabb a megtorlás. Ha pedig már a kenyérkeresőt is odaóhajtjuk tenni, mennyivel inkább oda szeretnők tenni a sok irka-firka „nélkülözhetetlent“ és egyéb konyhaszemélyzetet. Sz. Dehát már augusztus végén jártunk és a Komának nem rég jött uj ruhája. Mi történhetett vele? Csak nem járta meg közben Szibériát? Úgy elcsodálkoztam és annyira megesett rajta a szivem, hogy „hozott Isten“ helyett véletlenül legdrágább kincsemet, egy ropogósra sült malac combot húztam elő brot- zsákom fenekéről, amit mintegy hozzánk került és gdndozásunkba vett malac utolsó maradványát már három nap óta őriztem. A Koma gyorsan mellém telepedett, hosszú lábait kidugta a sátornyiláson és gyönyörködve nézte, hogy ugrál róla vissza a sok ráhulló esőcsepp. Az ő hidegvére engem is megnyugtatott. A pecsenyét a sarokba tettem és kíváncsian kérdeztem tőle: „Hát veled mi van?“ „Ne is kérdezd. Az az uj ruha majdnem a vesztemet okozta. A tiz perces pihenőket, amiket menetelés közben kaptunk, én mindig állva vártam végig. Mikor este már mindenki lefeküdt, én még mindig szalma után jártam, nehogy sáros legyek. Persze, mikor végre lefekhettem volna, alárm volt, mindenki fölkelt. Sokszor, hogy kíméljem, levetettem éjjelre. Eltekintve a náthától, amit kaptam, minden ágyulóvésnél attól féltem, hogy valami „hecc“ lesz és én ruha nélkül maradok. Mikor az a nagy „Feuerüberfall“ volt, egy éjjel négyszer vetkőztem le és öltöztem föl újra. A hátizsákom kefékkel volt tömve, meg cipőkenőccsel. A kulacsomban benzint tartottam, amit egy automobilis-
