Magyar Paizs, 1915 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1915-03-18 / 11. szám
2 MAGYAR PAIZS 1915. március 18. A háború és a pessimisták. A világháború borzalmait éljük! Hogy mi ez, mindenki érzi, érti. Hát a pessimista? A tudósok szerint: aki a dolgokat fekete színben látja, a jövő eshetőségei közül a rosszabbat várja. Történeti példákban mutatom ezt be. Genserich vandal, Attila hun király dulásai után Rómában mindenki a világbirodalom végét várta, tehát: „a jövő eshetőségei közül a rosszabbat. “ Az emberek a pusztulás gondolatával és ama jóslatokkal tépelődnek, melyek szerint Róma a világ ura lesz és 12 század múlva elenyészik. A világ urai lehorgasztott fővel, szomorúan ballagnak az utcán, s amint közelebb és közelebb jutottak a 12-ik század végéhez, rettegés, kétségbeesés fogta el őket. Védelemre nem is gondolnak! A 12-ik század betelt, Róma bukott! (476-ban Kr. u.) Mi buktatta meg? A Pessimismus! Nem biztak magukban, városuk és világbirodalmuk jövőjében! Buktak, mert meg voltak győződve, hogy nekik bukni, pusztulni kell a föld színéről! Az arabok fellépésükkel végveszedelembe döntötték a konstantinápolyi görög császárságot. A nép meg volt győződve, hogy hiába minden, az arabok el fogják söpörni. Meg se kísérelte az ellenállást, hanem védelem helyett templomaiba menekült! Eredmény? A kisázsiai görög tartományok sorra buktak! Miért? Mert lakói pessimisták voltak! Erőt vett rajtuk azon hit, hogy nem győzhetnek, nekik a pogány arabokkal szemben bukni kell. Hát bizony nem lehet az oly katonának, vezérnek győzni, aki azon erős hittel és tudattal indul a csatába, hogy veszteni fog, vagy el se indul! Mit szólnánk az olyan fővezérhez, aki ütközet előtt e beszéddel fordulna a katonákhoz: Fiuk! Megütközünk az ellenséggel, de veszteni fogunk, mert ellenfeleink számosabbak, erősebbek, bátrabbak, mint mi. Az ilyen vezérre a legtöbb ember azt mondaná: vagy bolond, vagy hazaáruló! Pedig a pessimisták ilyen formán tesznek és beszélnek, nem ugyan ütközetre készülő hadsereg, hanem a nagy közönség előtt és között. Hánytól hallhatjuk ismételten, hogy nincs reményünk a győzelemhez, az entente segélyforrásai kiapadhatatlanok, az oroszok emberanyaga kifogyhatatlan. Az entente három évre be van rendezkedve, munícióval az Unió és Japán ellátja, tehát nekünk előbb-utóbb el kell bukni a küzdelemben. Ezek a pessimisták a mi legveszedelmesebb ellenségeink! Mert először egyes embereknek, majd a sok egyes ember által a nemzetnek reményét, bizalmát, energiáját, kitartását és erejét ássák alá, teszik tönkre. Sírásók ezek, öntudatlanul a nemzet sírját akarják megásni! Jajj a népnek, jajj a nemzetnek, melynek sok ilyen sírásója van! A római világbirodalom, a görög császárság története és sok más példa erre tanit bennünket! Lehetetlen az oly nemzetnek győzni, mely a győzelem reményéről előre lemondott! Kerüljük tehát a pessimistákat! Egyúttal kérjük őket, hogyha már maguk nem változhatnak, legalább másokat ne igyekezzenek magukkal rántani: vagyis hallgassanak! Ezzel tehetnek a jelen viszonyok között nemzetüknek és hazájuknak legnagyobb szolgálatot. Nézzük csak a mai németeket! Császáruktól kezdve az utolsó koldusig azt hangoztatják: akarunk és fogunk győzni! Győznek is! Ezek nem pessimisták, a jövő eshetőségei közül a jobbat várják! Ezt meg is érdemlik, el is érik! Ezek legyenek mintaképeink! K—s. Istók János műtermében. Pesti levél. Szép tavaszias nap, szürke köpenyéből bontakozik a Gellért, a fenséges Várpalota, a zavaros Duna partján e csodás panoráma felemelő érzést kelt. Az Ibi Miklós-téri míivésztelep egyik jó- hirü szobrász-művészéhez, Istók Jánoshoz tartok, hogy megnézzem a készülő Csány- szobrunkat. A Müvész-ur nagyon barátságosan fogadva, rendelkezésemre áll. Ép most szállítják a gipszből készült 2 és fél méter magas főalakot (melynek megpillantása csodálatos hatást kelt egyszerre) a Műcsarnok tavaszi kiállítására. A hatalmas, kifejező főalak teljes egészében nem sokáig gyönyörködhettem, mert darabokra fűrészelve szállították, hanem egyes részeiben inkább, melyeknek szépségei megigér- tették, hogy rövidesen megtekintem az egészet. Mondom a Mesternek, hogy bizonnyal a Csány-szobor lesz a tárlat szenzációja, de ő természetes önzetlenségével tiltakozott ez ellen s azt mondja, hogy a Szépművészeti muzeuin oszlopcsarnokában (mert ott lesz az idén a kiállítás) nem jó megvilágositásba részesülhet a szobor s egyébként levegője, tere sem lesz ott elegendő. A főalak tehát teljesen elkészült, a kiállításról egyenesen az öntéshez kerül. A mellékképekhez szükséges anyagot most emelik ki a bányából s rövidesen a Mester, kezébe kerülhet a 3 óriási kőtömb, melyek közül az egyik 180 métermázsa. — Mint tudjuk „A mindnyájunknak el kell menni“ jelenet is 1 darabból lesz megalkotva, ami ritka értéket ad a szobornak. Azt is tudjuk, hogy 30—40 cm-el magasabb lesz Csány, mint a mekkorát a szerződés kiván. (Természetesen a harmónia kedvéért az egész müvet is erősíteni kell.) Képek, skiccek, kész és készülőiéiben levő szobrok ismertetése közben Istók mindig csak visszatér Csányjára azzal a lelkesedéssel, amellyel csak egy művész rendelkezik, amikor munkásságának elite-jével áll szemben. Megtudtam, hogy a Mester dolgozott már ezelőtt 18 évvel egy Csány-szobor vázlatán, azóta megtanulta, megértette és aztán megérezte annak egyéniségét, mivoltát s igy érthető, hogy mindkét pályázaton az ő Csányja volt Csány László. Közben-közben nézegetem a mestermüvön a rettenhetetlen akaraterőt szimbolizáló részeket, ( az arc-, valamint a lábtartást) majd Gábor Áronnak, a mondában is szerplő hős székelynek mellszobrát, alapzaton saját ágyújának hű másolatával, aztán Rákóczi síremlékét, Mikes, Thalij beállítását, a nagy fejedelem rajongóit, emlékének feltámasztóit, parallel a Megváltó feltámadásával, majd a csatába rohanó, emberi mivoltából harcossá keményedet!: honvédet. S egyéb történelmi képből megtudtam, hogy Istók János elsősorban hazafias tendenciájú művész s amikor megtudtam, hogy ő erdélyi, akkor tisztában voltam azzal, hogy csakis önzetlen hazafiui és művészi lelkesedésből ad többet az ő Csányjához mint amennyit a szerződés kiván. Hasonlíthatatlanul kisebb Bartha Miklós szobráért is 35 ezer koronát kapott s lehetetlennek tartom, hogy a Csány-Szobor Bizottság ne honorálná érdeme szerint a legkevesebb 200 ezer koronát érő szobrot. Megkérdezem, hogy mikor lesz a szobor felállítása. Szeretném, úgymond a Mester, még az ősszel levinni, de az állam lefoglalta a bronzot s egyéb akadály is van — mindamellett nagyon szeretném, ha az ősszel leleplezhetnők. Még beszélget a végtelenül kedves szobrász-művész egyéb alkotásáról is, megmutatja a klasszikus szépségű Energiát, Dávidot, az Első halottak, Palágyi Lajos és Péterfi Sándor mellszobrát és a többi széles körben ismert, szellemes gondolatban készült, finoman megdolgozott szobrait. Közben a művészetről egy-egy sajátságos egyéni megnyilatkozást ejtett úgy, hogy a 2 órai látogatás nagyon gyorsan múlott. A budai dunaparti-korzón újra átgondolom impresszióimat. .... „A történelem, a költészet a művész lelkén keresztül emelkedik, szűrődik s aztán alakba önti őket — feldolgozza“ . .. Alkalomszerű théma, mert Íme a Dunán barna, páncélos monitorok úsznak sietve — ma háború van, (de musae non silent,) az idő történelmet ir, melyben kősök, modellek teremnek újból. Grünbaum Ernő. Harci levelek, írnak jó katonáink levelet prózában és versben, Írnak néha szomorút elesésről, de írnak legtöbbnyire vígan, tréfásan, humorosan. írnak müveit litteratus emberek, de írnak egyszerű, közönséges bakák, huszárok, de mind egy eszmében melegedő szívvel, hazát szerető szívvel s hősi lélekkel. Ságodi Fábián István 11-es huszár-korporal, amint látszik, kórházban van, verset ir és dalolja Királyhidán, Nem az akadémiai pályázatra irta, de mi azért íme közöljük: Harci dal — a kórházban — Mi, akik vagyunk, Mindig oda vágyunk . . . Vájjon merre lehet A mi vitéz társunk? Rágondolok sokszor A harci életre, Bárcsak ott lehetnék Vitéz seregünkbe. Alig várom most már Sebem gyógyulását, Hogy ismét használjam Kardom forgatását. De remélem, hogy még Nem késtem el tőle; Mert igyekszem vissza Vitéz seregünkbe. Vitéz a seregünk, Büszke vagyok rája; Azért megyek vissza Bátran a csatába. Nem ijeszt meg minket Az a muszka golyó. Akárhogyan sivit, Nem adunk rá semmit. Megyünk mi előre, Mint magyar huszárok, Hajtunk is előttünk Csoda sok kozákot. Nem várnak meg minket, Akárhogyan hajtunk, Mert jól tudják azok, Hogy éles a kardunk. Nem is mernek jőni Szembe a magyarral . .. Pedig mi nem ölünk, Csak simítunk — karddal.
