Magyar Paizs, 1915 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1915-03-11 / 10. szám
XVI. év Zalaegerszeg, 1915. március 11. 10. szám Előfizetési ár: Egy évre K 4'04 Fél évre K 2 04 Negyedre K 1 '04 Egyes szám 8 fillér. Hirdetések dija megegyezés szerint. Nyilttér sora 1 K Szerkesztőség és kiadóhivatal: Wlassics-u. 8.sz. Szerkeszti: Z. HORVÁTH LAJOS Munkatársak: LENGYEL FERENC BORBÉLY GYÖRGY laptulajdonos, kiadó. MEGJELENIK HETENKÉNT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE A háború. Olyan győzelmek, mint amilyet a mazuri tavaknál Hindenburg és Bukovinában a mi seregeink arattak az orosz seregen, még húsz évvel ezelőtt eldöntötték volna a háború sorsát- De a mai háborúnak egészen más természete van, mert nem százezrek, hanem a népek vívják a háborút, amikor egy néhány százezer főből álló hadseregnek veresége még nem végleges legyőzetés, hanem csak kellemetlen meglepetés a legyőzöttre, ami újabb erőkifejtést nem tesz lehetetlenné, hanem inkább újabb és kétségbeesett erőfeszítésre sarkal. Amikor még a hadműveletek nem vasúton, hanem gyalogmenetekben bonyolittattak le; amikor még nyílt csatákban egy helyre összpontosítva ütköztek meg a hadseregek; amikor még az emberek és nem a teknika vívták a harcokat; amikor még a háború folyama alatt alig voit hadkiegészités, hanem ki-ki a mozgósításkor fegyverbe hivott seregével vívta meg a háborút: akkor még néhány nagyobb győzelem minden akadályt elhárított a győztes utjából. Ma ellenben a háború alatt is folyton-folyvást tart a polgári népességnek katonasorba állítása, fölfegyver- zése, kiképzése és a támadt hiányok pótlására a harctérre vitele. Tehát nem az lesz győztes a háborúban, aki egy- egy csatában győzvén, ellenfelének szivéig nyitja meg az utat, mert egy- egy csatának megnyerésével ez az ut még meg nem nyílik. Hanem a győztes az lesz/ akinek hamarabb fogy el az emberanyaga, hamarabb merülnek ki otthoni segitőforrásai, hamarabb fogy el a muníciója s hamarabb jutnak polgárai abba a lehetetlen helyzetbe, hogy napi szükségleteiket sem tudván fedezni, a hadsereget sem tudják ruhával, élelemmel és hadiszerrel többé ellátni. Nem egy-egy hadseregnek kell itt összeroppanni, hanem az egész nemzetnek, hogy az egyik fél a másikkal szemben a küzdelem hiábavalóságát belátva, föladja a harcot s megvallva legyőzetését, kérje a békét. Német szövetségesünkkel együtt a nagy harctér két szélső szárnyán nyert fényes győzelmünk ezért nem juttatott minket még ma sem abba a helyzetbe, hogy a háború gyors befejezését remélhessük. Az orosz még áll az egész középvonalon, a délnyugati sarkon hevesen támad, hogy áttörje vonalunkat, a két szárnyon újra megint fölvette a harcot s akként folytatja a háborút, mintha ki sem kapott volna, hogy elhitesse velünk, hogy vele nem bírunk, akármilyen fényes győzelmet aratunk is egyes seregein. Ez a helyzet, a háborúnak ez a folytonos megújulása teszi a modern háborút oly nyomasztóvá, oly végnélkülivé, oly késhegyig menő küzdelemmé, hogy ma, a háború nyolcadik hónapjában sem tudja senki még csak megközelítően sem megmondani, hogy mikor lehet vége ennek az ember- és vagyonpusztitó háborúnak. A háború és a zalaegerszegi vészmadarak. Kicsi gyerek koromban édes anyám elvitt egy nagy beteghez. Szomszéd, komámasszony, sógorasszony-féle népséggel tömve volt a betegszoba. Az egyik megtapogatja a beteg lábát, s igy sóhajt: „Hideg egészen a lába, nem marad életben.“ A másik megnézi a szemit: „Bizony tizek meg vannak törve, biztos halál jele.“ A következő a beteg nyelvére kiváncsi, s nagy bölcsen megállapítja: „Nincs remény.“ A negyedik amint ránéz a betegre, ily szavakra fakad: „Szegény, boldogult apám épen igy nézett ki, mikor betegágyához mentem, s másnap ki volt terítve.“ Az ötödik úgy vélekedik, hogy mostanában a ház fölött többször lát bagolyt, ez halált jelent. Az utolsó bölcs, fekete hollókról beszélt, melyek folyton erre röpködnek, ezek valami rosszat sejtenek. Mindezt hangosan, hogy a beteg is jól hallhatta. Nem sokára jött a pap gyóntatni, aki megvigasztalta a beteget: „Bízzék csak a jó Istenben, már sokkal nagyobb betegek is meggyógyultak, maga is meggyógyul.“ így történt! Évekkel később, már mint felnőtt ember, találkozom a volt halálfiával és csodálkoztam, hogy milyen nagy beteg volt, s azóta csupa élet. „Higyje meg tekintetes uram, hogy a gyontatónak vigasztaló szavai mentettek meg, mert ha ő nem jön hozzám, a vén boszorkányok kétségbeejtő károgása (bocsánat a kifejezésért, szóról-szóra citálok) elvitt volna a másvilágra.“ Aki a suggestiót, beteges idegrendszert és a lelki életnek ehez hasonló jelenségeit, állapotait ismeri, azt fogja mondani, hogy van ezen kijelentésben valami, az embert beszéddel meg lehet ölni, de meg is lehet az életnek menteni. Ma világháború dühöng, izgatott az egész emberiség, hisz minden családnak van valamiféle hozzátartozója a harctéren. Az emberek fele annyira ideges, hogy a legkisebb rósz hir is hatással van reá, idegrendszerét felkorbácsolja, éjjelét-nappalát tönkreteszi, szinte az őrületbe kergeti. És ily körülmények között akadnak asz- szonyok, férfiak* üzletek vezetői, akik kaszinóban, névnapi összejöveteleken, boltokban, üzletekben, uton-utfélen dobálóznak a többnyire gyártott, vagy legalább is nagyított rémhirekkel. Ezek a mi vészmadaraink, olyanok, mint az imént említett beteg ágyánál kellemetlenkedő látogatók, vagy mint a megjelenésükkel balsejtelmeket előidéző baglyok és hollók, kétségbe- ejtik az embereket. Mivel pedig az egyes emberek összetétele maga a nemzet: zsibbasztják a nemzet önbizalmát, lelki erejét is, — ami nagy baj! A mostani nagy megpróbáltatásban, mikor egész Európa, sőt az egész világ állapota a lázas beteg állapotához hasonlítható, nem-gyászvitézekre, sopánkodókra, jajveszékelőkre, rémhírek gyártóira, vagy a való csapások nagyitóira, nem vénasszonyokra és kofákra van szüksége a nemzetnek, hanem az imént említett lelkiatyára, s ennek vigasztaló szavaira. Ez ad erőt, bátorságot, mint ahogyan meghozta a halálos betegnek a gyógyulást. Mit tegyek fel e vészmadarakról? Vagy azt, hogy a hazával, küzdő, vérző katonáinkkal együtt éreznek, szenvednek, s igy a rósz hir sajgó sebet üt szivükön. De ugyanezt rólam és másokról is fel kell tételezniük. Ebben az esetben a legnagyobb figyelmetlenség és kíméletlenség ilyen vész- hirekkel zaklatni felebarátaikat, ezeknek fájdalmát fokozni, sajgó sebeit felszaggatni, hogy úgy mondjam bunkos bottal ütlegelni. A másik feltevésem csak az lehet, hogy szájuk jár, de szivük nem érez, nem fáj. Amilyenek maguk, olyanoknak tartanak másokat, azért tálalják fel oly könnyelműen a vészhireket, észre sem véve, hogy másoknak ezzel mily fájdalmat okoznak. Igen, de ebben az esetben rósz hazafiak! Vége az egésznek, hogy legjobb hazafi, legjobb felebarát az, aki a jót elmondja, a rósz hirt, ha volna ilyen, magában tartja, s nem igyekszik még idegesebbé tenni az amúgy is ideges emberiséget. Azok a jó hazaiak és felebarátok, akik nem tesznek úgy, mint a beteg ágyánál sopánkodó látogatók, akik sóhajtásaikkal, megjegyzéseikkel a beteget szinte a halálba kergették, hanem akik úgy tesznek mint a vigasztalást és lelkierőt
